Egy frissiben papírra vetett élménybeszámoló Salzról. A teljességtől messze van, de így is hosszabb lett a kelleténél. Nekem segítségét volt másokét elolvasni. Hátha ez is segítséget jelent majd valakinek. Itt jegyzem meg, néhány régebbi beszámoló BB honlapra mutató linkje nem működik, nem lenne érdektelen elérhetővé tenni.
Hogy mikor kezdődött, nem tudom. Bringás körökben jól ismert az embert próbáló Salzkammergut Trophy A távja. Sokak fejében megfogalmazódik, hogy egyszer el kéne jutni, meg kéne csinálni. Hát az enyémbe is befészkelte magát. 7 év után tavaly ismét beneveztem a B-távra. Ekkor hatan voltunk a csapatból egy szálláson, ebből négyen A-távosok, 2-n B-távosok. Miután megszenvedtem és legyűrtem a saját kis B-távomat, ott vártam izgatottan a befutónál, mikor jönnek az A-távos droid csapattársaink, míg egytől egyik elgyötört fejjel, de néha azért mosolyogva is befutottak. Ekkor került fel a bringámra egy piros kis matrica a szöveggel:”Every bike has a mission.”. Nem volt ekkor ez egy erős elhatározás, inkább csak egy gondolat suhant át a fejemen, hogy egyszer…Aztán később próbáltam visszatérni a rendszeres bicózáshoz, ami az utóbbi években a munka-család-kevésidő Bermuda háromszögében eltűnt. Minden edzés egyik alapvető feltétele a rendszeresség. Az egyik legnehezebb dolog ennek visszaállítása volt. Aki családos ember tudja, az sokáig biztos nem működik, hogy reggel elmész otthonról dolgozni és mikor hazaérsz bejelented a gyerekeidnek és a párodnak, hogy bocs, most akkor én pörgetnék 2-3 órát, hétvégén meg kicsit többet. Így osztottam, szoroztam, más megoldást nem láttam, minthogy elkezdtem ismét rendszeresen biciklivel járni munkába. Ehhez azonban korábban kell kelni, mert egy sík 10 km. sokra nem elég. Így tavaly összejött bő 5000 km., aminek örültem, mert 4000-t reméltem. (Sipi ekkor 11E-t ment). Idén folyattam, majd tavasszal fogtam magam és beneveztem az A-távra. Egyrészt ez egyfajta kényszerítő erőt jelentett, másrészt úgy voltam vele, az ember nem lesz fiatalabb, könnyebb már úgyse lesz. Egy kis kibúvót azért hagytam magamnak, megvettem 5EUR-ért a lemondási biztosítást. Az életem innen annyival módosult, hogy tekerések mellé beiktattam egy heti hosszabbat (min. 100 km.), amit megpróbáltam idővel távban és szintben is növelni. Igyekeztem osztrák maratonokat kinézni felkészülés gyanánt, nálunk olyan hosszú és meredekeket tartalmazó mászásokat nehéz szimulálni. Erre a topsix sorozatot néztem ki, de végül csak egyre jutottam el. Edzéstervem ezen kívül nem volt, egy méter intevallt nem csináltam (nem szándékosan azért biztos), olyannyira, hogy egy kilométerórát is indulás előtti napon vettem, legalább lásam mennyi idő van limitig és mennyi táv hátra. Az edzést illetően Sipi módszerét követtem: bringázni kell. Meglepő módon ennek egyébként van szofisztikáltabb, tudományos megfogalmazása is, ami lényegét tekintve nem sokban különbözik. Phil Maffeton-ra rákeresve lehet utánanézni. Először FD-től (újabb BB tagoknak Dobos Feri a BB szülőatyja és korábbi emblematikus vezetője) hallottam róla, de úgy tudom Rácz Kati is készült a módszer alapján, tehát a gyakorlatban is működött. Úgy voltam vele, a versenyig kéne 5000 km és 70-80000 m. szint. Ez június végére össze is jött, amitől kicsit leeresztettem, hiszen egy cél teljesült, de nem a fő cél, úgyhogy próbáltam kicsit összeszedni magam. A hátralévő 2 hét olyan gyorsan elröppent, hogy résen kellett lennem, időben elintézzek mindent. Eljött az indulás napja. Az utolsó pillanatokban Géza ugrott be útitársnak és húzott egy hasonlóan vakmerőt, benevezett B-távra. Csütörtökön kimentünk, elfoglaltuk a szállást mintegy 16 km-re a rajttól. Másnap reggel tájt mivel valami láthatatlan kapocs alakult ki Géza és az ágy között, gondoltam elmegyek egy rövid átmozgatásra.
Itt egy emelkedőn megállapítottam, hogy ez a mászás nekem nagyon nem megy, lefele meg ezek a gumik nagyon sodródnak a sotteren. Visszaérve, Géza nézi mit mentem, majd bejelenti, ez lófasz, az átmozgatás legalább 1-1,5 óra. Menjünk, kerüljük meg a tavat! Bementünk hát a szokásos rajtszám átvétel, tészta party, expo, szociális aktivitás programokra, előtte azonban megkerültük a tavat, ami kicsit több lett egy tókerülésnél . Felmerült bennem a kérdés, vajon kell-e A-táv előtti nap 50 km-t és több, mint 1000 szintet menni?! Sejtettem, hogy a válasz egy magamfajta kaliberű ridernél egy rövid és határozott nem. A központban aztán rögtön találkoztunk Zoli Czinkockival (CZ), aki szokásos mosolygósan laza módján közölte, hogy 12 óra a célidő, az első kört megpróbálja menni az elejével, aztán majd meglátja. Az egészben az a durva, hogy tudtam, ez pont így is lesz. Nekem ambivalens érzéseim voltak, volt, hogy úgy éreztem, sikerülni fog, máskor meg, hogy ez elég necces. Bike check, majd a rajtszám átvétel flottul ment a jól ismert ördögös kapu alatt áthaladva.
Kupon beváltás, nézelődés, majd tészta party. Idén elég light-os adag volt, nehogy megfeküdje a riderek gyomrát. Aztán logisztikázás, majd közös vacsora Szűcs Gabival és Kovács Tomival (ex. BB tag). Megbeszéltük, én viszem Tomit, Gabi Gézát, a távoknak megfelelően. A bringákat felraktuk a kocsira, ne menjen reggel vele az idő. A vártnál jóval később 21:30 óra fele értünk haza. Összepakoltam holnapra a cuccokat, lehordtam a kocsiba, hogy Gézát minél kevésbé zavarjam reggel. 3:50-re állítottam a telefont. Felkelés, egy kávé és joghurt után irány Tomi szállása, felvétel, beautózás. Viszonylag sima és közeli parkolás után már nem sok időnk volt összekészülni. Szerencsére nagyon baba idő volt, rövid mez, rövid nadrág, semmi egyéb. Nem úgy, mint tavaly…. Vittem egy kis hátizsákot (egy camelbacket ivózsák nélkül), amibe a nyeregtáskába már nem begyömöszölhető 2. pótbelső, személyi, pénz, kevés WC papír (CZ jó tanácsa), 16 gél, egy melegebb kesztyű, vékony kamásli, esőkabát került. Ez egy hosszú túra, mért ne vinnék hátizsákot, otthon is így mennék, gondoltam. Magashegyi környezetben mindig viszek pótkesztyűt ill. ami melegen tart, mert rövid időn belül drámaian tud fordulni az időjárás és elázva, áthűlve, vacogva, begörcsölt, féket húzni képtelen kézzel nincs esélyed semmire, talán arra, hogy a legközelebbi frissítőig elvergődj és megváltásért könyörögj. Gyors naptej (mókás így hajnali 5 előtt), aztán alig volt már idő a beállásra, majd rajt. Többen mondták, az elejét meg kell nyomni, legyen egy kis tartalék technikai probléma esetére. Így is tettem, persze nem ész nélkül, de elhatároztam megyek, ahogy tudok, megszakítani nem fogom magam, de nem is veszek vissza. 150 km-nél úgysem lesz olyan, hogy megnyomom, akkor már örülök, hogy élek. Az első limitpontnál volt egy óra fórom. Ez így jó lesz, gondoltam. Jó lenne menni egy első 7-7,5 órás kört, majd egy második 8,5-9 órásat és akkor megvagyok. Nem nagyon gondoltam semmire, néztem a tájat, a szintrajzot, próbáltam a közvetlenül előttem lévő szakaszra koncentrálni. Mikor egy-két emelkedővel előbbre futottam gondolatban, gyorsan visszarántottam magam a jelenbe. Már az első mászáson elég éhes voltam, alig vártam az első frissítőpontot, addig is már toltam 2 gélt. Az első hosszú mászás tetején Géza jutott eszembe, innen szép a kilátás, tetszeni fog neki. Aztán az, hogy milyet fog szívni, ez így sok lesz neki. Kevés edzéssel végig lehet botorkálni 110 km-t, de ilyen meredek szakaszokkal nem nagyon. Ez földhöz fogja vágni, ilyen meredek edzés nélkül nem megy…A frissítőn aztán pár perc alatt tömtem magamba, amit értem, a kulacsot újra töltöttem, aztán folytattam. Nem akartam sokat ácsorogni a frissítőkön, van elég belőlük, ha mindenhol eltöltök 4-5 percet, az már majd egy óra. Mentem, mentem, közben a távot felosztottam 3 részre, mindegyikben volt nagyjából 3 nagyobb mászás. A guminyomást sikerült nagyon jól eltalálnom, brutális kanyarsebességem volt. Vagy feltartottak, vagy utolértem valakit. Gondolkoztam a hátsóba fújjak-e egy kicsit, nehogy felüssem, de aztán a frissítőn jónak tűnt így hagytam. Lefele nem kockáztattam, ha egy nyomtáv volt, inkább kivártam a sorom, nem akartam egy váltó letöréssel v. küllő kiszakadással fizetni pár másodpercért v. percért. Nem azon múlik, lefele meg lesz bőven. A táv 2. harmadában találkoztam CZ-vel jól mozgott, egy hosszú lejtővel és egy hosszú emelkedővel volt előttem. Aztán összekerültük a B-távosokkal, valószínű az elejével, mert elég jelentős tempó különbséggel előzgettek, ami azért nem volt jó érzés. Később az F-távosokkal kerültünk össze, itt mintha nevezési feltétel lett volna a min. 15 kg. túlsúly, de emiatt max. respect, csak mikor frissítő jött, mint kiéhezett fenevadak a zsákmányra vetették rá magukat az asztalra, alig tudtam kettő között oldalazva befurakodni és elvenni valamit. Azon se lepődtem volna, meg, ha rácsapnak a kezemre, hogy rakom vissza. A tókerüléshez érve már szenvedős volt. Ez a beosztásom szerint a 2-3. harmad közötti „pihenő” rész. Itt gondolkodtam a feladáson. Hányingerem is volt már, gélt se tudtam enni, elfáradtam. Odagurulni a kocsihoz, felrakni a bringát, de jó lenne. Aztán addig-addig gondolkodtam, míg átértem a tó másik oldalára, ahol azt mondtam, fog a franc visszatekerni. Mindenesetre egy plusz mentális kihívás, hogy többször elviszik a távot Bad Goisern mellett, mintha csak azt mondanák: fel akarod adni? Tessék, csak gurulj a kocsidhoz, igyál egy hideg sört, egyél egy pizzát és élvezd a kilátást! Nem tettem, nekivágtam a Salzbergnek. 3-4 kanyarig tekertem, utána tolás volt. Az első B-távomon 8 éve kitekertem (mármint a szerpentint), tavaly már nem, idén még kevésbé. Úgy voltam vele, nem tolom sokkal lassabban, mint ahogy tekerve mennék. A meredeken Bea mondata is eszembe jutott (..toltam, mint egy barom..), ami nagyon tetszik, mert sok mindent elárul a konok eltökéltségéről. Néztem a limitet, úgy láttam így is belefér, csak utána a Roβalmot meg kell nyomni. A limit szűkös volt, kb. fél órával voltam ott hamarabb. Aztán a Roβalmot igyekeztem tempózni, nagyon nehezen ment, folyamatosan váltogattam az ülve-kiállva tekerést, elkezdett kidörzsölni a gatya, fájt a nagyujjamon a köröm, majd elkezdett dörögni az ég és esni az eső. Nem nagyon, az esőkabátot is csak alibiből vettem fel, hogy megálljak. Aztán a végén a sorompótól már nem ment, újabb tolás. Tudtam, ennek az az ára, hogy a következő kicsit rövidebb 400 szintes mászást végig kell pörgetni, ha leszállok, vége, kicsúszok a limitidőből. Így is volt, erőnek erejével nyomtam végig, körülöttem szálltak le sorban, így még nehezebb volt kitartani, de sikerült. A limitponton nem volt sok időm, kb. 20 perccel voltam bent. Innen nagy emelkedő már nem volt, csak huplik, de tudtam, ezekkel is kell ám számolni, ilyenkor nagyon be tud lassulni az ember és kisebb emelkedők is alig leküzdhető akadálynak tűnnek. Így nyomtam, már kissé átlendülve a holtponton, akklimatizálódva a fájdalomhoz. Az utolsó 10 km-en még az egyik kis huplit elszámoltam. Amire azt gondoltam az, azt nem is tartották jelölésre érdemesnek, így a megnyugvásom, hogy meglesz a táv kapott egy kis léket, de csak mentem. Az aszfalton én vittem egy sort, senki nem akart váltani, de nem érdekelt. Aztán mégiscsak előre jött egy srác, hát második helyen is sokkal könnyebb menni. Majd 5 km-es tábla. Tavaly itt kilocsoltam a kulacsomból a folyadékot, hogy ne cipeljem, itt már nem volt sok, nem foglalkoztam vele. Majd 1000 m, majd 500, de az elágazásnál merre megy az út? Erős fék, mikor világos lett ketten már rajtam voltak, én 44/11-ből csak nehezen tudtam újra lendületet venni, így az egyik srác elment, már nem értem utol. De nem is érdekelt, sikerült a táv szintidőn belül! Az ördög ott várt a célban és üvöltött én meg visszaüvöltöttem rá. Hogy ettől, vagy, hogy kicsit rövidebb féktávot vettem, nem tudom, de láttam a szemén, hogy kicsit megijed, félreugrik. A mellette lévők nevettek én pedig megkönnyebbültem. Sikerült! Szerencsére nem volt technikai problémám, 6 lánc leesésen kívül semmi, jól szolgált a régi 26-os, 3×9 váltással. A többiek is sikeresen beértek előttem! CZ persze 12 óra 15 perc körüli idővel és szerintem csak azért nem ment jobbat, mert nem mert megkockáztatni egy vérvételt, nehogy kiderüljön nincs is benne DNS.
Aznap úgy voltam vele, ezt még egyszer nem, de nem mondtam ki, nem fogadkoztam, hogy ez csak elmebetegeknek. Másnap már visszakívánkoztam a biciklire, és nem tartottam elképzelhetetlennek, hogy lesz megint. Hogy más ember lettem-e? Azt gondolom igen. Szintet ugrottam, olyan érzés, hogy nincs lehetetlen (legfeljebb kedvem nincs hozzá ). De most nem gondolkodom egy újabb Salz A-n. Sok van még bakancslistán, a Hero, Horal,Transalp, Trilogy, így hirtelenjében. Jövőre ezek közül választanék.
Köszönöm mindenkinek a tanácsokat, párat én is adnék a jövőbeni hibbantaknak. Én mindig viszek ki téli, őszi/tavaszi-nyári szerkót, soha nem lehet tudni mi fog kelleni, a kocsiba befér, elviszi. Vigyél WC papírt a távra, kellhet. A nadrág kidörzsölhet, érdemes bekenni előtte az ülepedett valami bőrápoló krémmel (én körömvirágot v. ung.ad vulnerat kennék, de gondolom jó bármi, amit erre árulnak). Vigyél magnézium ampullát (jobb fajtát, és Powerbart tudtam ott venni, jó volt). Ne messze legyen a szállásod, inkább fizess többet, megéri, hogy többet alszol. Én végül 9 gélt fogyasztottam, nem tudtam többet legyűrni. Aki nekivág, sok sikert! Nehéz lesz, de nem legyőzhetetlen!