Salzkammergut Trophy 2016. – I. felvonás
Először igazából azt kellene bepótolnom, hogy mi történt az „edzéseimmel” november óta – talán ott hagytam abba a havi „beszámolásokat” a facebook-on.
Igazából nem sok változatosság, a december még tisztességgel nyeregben töltöttem 27-ig 28 órával, 638 kilométerrel és 5900 méter szintemelkedéssel. A további terv az volt, hogy a havas tél megérkeztével januárban és februárban az edzés a snowboard-oktatás lesz, ideális esetben ott is össze tud jönni heti 10-12 óra intenzív munka: hegynek felfelé caplatni gyalog, felszereléssel a kézben, lefelé meg a kezdők sebességével csúszni, gyakorlatokat bemutatni, féllábbal visszamászni métereket… az is elég combgyilkos tud lenni. Januárban ez még csak-csak sikerült, de februárra itthon elolvadt a hó, a hideg viszont maradt, ráadásul áthúzódott márciusra is, és nekem sajnos eléggé elszállt a motivációm is, sokáig nem is mentem tekerni.
Aztán március végén, mikor már fizikailag is látszott a kihagyott másfél hónap, összeszedtem magam, és megint bringára szálltam. Néhány hét sík tekerés, „bemelegítés” után ismét nekiestem a hegyeknek, ami nagyjából újból azt jelentette, a János-hegy aszfaltját koptatom, néha színesítve egy kis HHH-val vagy Piliscsaba-Perbál-Budakeszi körrel. Hetente kb. 10 órát tudtam menni 3×2 óra hét közben + 1×4 óra hétvégén felállásban. Edzésterv továbbra sem volt, „érzésre” mentem, bár nem nagyon tudnám pontosan meghatározni, mi volt az „érzés”.
Az bennem volt, hogy ez kb. arra lesz elég, a Salzkammergut Trophy B távját (119 km, 3800 m szintemelkedés) limitidőn belül teljesíteni tudjam, többet ennyi – és ilyen strukturálatlan – háttérmunkával nem vártam el magamtól. Azt még vissza tudtam nézni, hogy 2007-ben, mikor utoljára ezen a pályán mentem (még a Salzberg nélkül), az akkori 110 km-t 9 óra alatt tettem meg. Kilenc évvel ezelőtt sem voltam edzettebb, csak éppen 9 évvel fiatalabb. 🙂 Most a 10 órán belüli beérkezést tűztem ki célnak.
Elmémből előkapartam a táplálkozási felkészülésről korábban megmaradt laikus ismereteket, a verseny előtti héten magnézium- és kalciumfeltöltést tartottam, ittam, mint a szomjas teve, az extra folyadékbeviteltől már púpom nőtt, és megvolt a „kötelező” tésztázás, tejberizsezés is. Korábban az energiazselékkel mindig spórolósan bántam, most betáraztam óránként egyet, a rajtcsomagban kapott energiaszeletet is elraktam, a segítőimnek meg kiporcióztam egy váltókulacsnyi izotóniás italt. Azt tudtam, a frissítőállomások kínálatával nem lesz baj, ezért a helyismerettel nem rendelkező csapatomat azzal engedtem útnak, hogy nem gond, ha nem találnak meg, nem azon fog múlni a teljesítésem, megkapom-e a kulacsot. A reggeli eső fényében az inkább fontos volt, hogy a bekészített váltóruhák kellenek-e majd…
A szállással hihetetlen szerencsénk volt, némi bizonytalanság után (az egyedül kimenetel, a kempingezés, autóban alvás lehetősége is komolyan felmerült) végül a Hagan Lodge Altausse (http://www.alpenparks.at/en/hotels-residences/hagan-lodge-altaussee/) vendégszeretetét élveztük: saját apartmanház, két szint, 3 szoba, 2 fürdőszoba, szauna, wifi, mosogatógép, és ha az A vagy az E távon mentem volna, a frissítéshez is csak ki kellett volna lépni az ajtón. 🙂 A rajt/céltól ugyan egy kicsit messze volt, 20-20 km-t kellett autókázni egyik és másik irányba, de a pazar környezet miatt mindenképp megérte! A verseny utáni napon innen mentünk fel a Loserre panorámát csodálni, és a Blaa Alm is csak pár percre volt, ahol vasárnap szuper ebéddel zártuk osztrák túránkat.
Szombaton korai ébredés volt az előírás, próbáltam enni, de nagyon keservesen ment csak, inkább gyűrtem a kaját, mint élveztem, két falat között meg az időjárás-előrejelzést vizslattam, mennyit fogunk esőben menni. Azzal nyugtattam magam, az Alpokban vagyunk, itt két szomszédos völgy időjárása is nagyban eltérhet, lehet, hogy 20 km-rel odébb nem is esik. Ez csak részben jött be, mire Bad Goisernbe értünk, valóban elállt az eső, de aztán az első hegyen még kaptunk a nyakunkba némi vizet.
A rajtba a lusták kényelmességével az utolsó blokkba álltam, nem erőltettem a furakodást, bár Szűcs „vilard” Gerivel egy pár héttel korábban megvitattuk, a mi tempónknál minden méter számíthat a limitpontok eléréséhez. Magamat meglepő módon izgultam a verseny előtt (a reggeli étvágytalanság is ennek volt a következménye), a nagy izgalomban aztán elfelejtettem beállítani a Garmint rögzítésre (erre persze csak a célban jöttem rá, bár menet közben is gyanús volt, hogy milyen jól bírja a 9. órát is a két akksi…), és még a pulzusmérővel is küzdöttem az első kilométereken. Nem túl ideális kezdésnek, de legalább elindultam.
A magammal kötött megállapodás értelmében igyekeztem a 85%-os pulzust nem túllépni, ennek érdekében már az első emelkedőn mókuskerekezhettem, mégsem tudtam elkerülni, hogy itt érjem el a következő 10 óra legmagasabb pulzusát. Éljen a megfontolt kezdés!
A fentebb már megénekelt esőt itt kaptuk meg, szerencsére hideg nem volt hozzá, így nem kellett öltözni-vetkőzni. Itt, még az aszfaltos részen láttam utoljára a vidám cseh hármast, akik felnőtt rollerekkel álltak neki a táv teljesítésének. A terep nem volt nehéz, dózerút fel-le, ahol meg igazi terep volt, ott az utolsó harmadban szinte mindenki leszállt és tolta a kevés sárban. A technikát inkább a murva gyilkolta, az aprószemű kavics és homok kombinációja vizesen mindenen megragadt, gondoltam, egy fékbetét-cserét nem fogok megúszni a verseny után.
A Hütteneckalmra kisebb megerőltetéssel értem fel, mint vártam, de odáig kiderült, a lefeléken fogok elvérezni, sajnos völgymenetben továbbra sem vagyok tényező, egyszer még a szirénázó mentőautó is leelőzött. Mindegy volt, hogy terep vagy dózer, mindegyiken markoltam a féket, igyekeztem nem feltartani a nálam sokkal gyorsabbakat – azokat, akiket felfelé rendre visszaelőztem…
Az első nagyobb frisstőnél, Weißenbach-ban utolért a Merkapt-vonat, én pedig utolértem vilardot, innen szinte végig együtt mentünk, bár én inkább a lányok tempóját tudtam követni. 🙂 
A Lauffen – Bad Goisern – Obertraun – Hallstatt síkvidéki szakaszt gyorsabban tettem meg, mint előzetesen gondoltam, így a frissítő csapatom lemaradt rólam, de igazából nem is hiányzott, hogy egy teli kulaccsal megterhelve vágja neki a Salzberg szerpentinjének és az azt követő meredélynek. Érdekes élmény volt így is, mindkét részében több volt a tolás, mint a tekerés, de hihetetlen volt, hogy a gyalogos turisták így is tapsolva, kiabálva biztattak. A salzbergi közönségpontnál épp egy nagyobb magyar társaság menetelt felfelé, mikor a szpíker bemondta a nevemet és a nacionálémat, tőlük is megkaptam az elismerést.
Idáig fizikailag jól éreztem magam, óránként nyomtam egy Powerbar zselét, rendszeresen kortyoltam az izotóniás vizemből, ezt-azt csipegettem a frissítőállomásokon, görcs nem fenyegetett, de nem is nyomtam nagy tempót, hegynek fel leginkább a kistányér kopott. Bíztam benne, hogy ezt az állapotot végig fenn tudom tartani, és a lábam nem adja fel. Amit gondnak éreztem, az a hátam és a derekam volt, az utolsó két nagy emelkedőn amikor leszálltam és toltam, az inkább azért volt, mert a derekam kezdett beállni.
A Roßalmra felfelé már elég megritkultunk, a legtöbben a belső hangokkal voltak elfoglalva, miközben monotonon nyomtuk a pedált. A csúcson előkerült a szélmellény, bár inkább csak pszichésen kellett, hideg még ott sem volt. Gosausee után végre találkoztam a szupport-csapatommal, egy pár szó és a mosoly volt a legjobb dopping tőlük. Az utolsó emelkedő már nem esett jól, itt többen végleg leelőztek, többször bele is álltam tolni, de vitt előre, hogy itt már csak egy HHH-nyit kell legyűrni, és onnan már csak boldog begurulás a célba.
…igen, persze innen még van egy demoralizáló sík szakasz a tó mellett az autók között, egy csikicsuki Steeg utcáin és a kertek alatt, még egyszer át a Traun hídja alatt, aztán végre a célegyenes Bad Goisern főutcáján. Hallom, ahogy bemondják a nevemet, látom, ahogy az emberek a hatszázadik B-távosnak is tapsolnak (összességében én aznap már a kb. 4000. befutó lehettem, de ez nem vette el a lelkesedésüket!), a célban a családom vár, ők örülnek a legjobban, hogy 10 óra után egyben látnak viszont.
Nem éreztem olyan kimerültséget, mint amikor legutóbb itt voltam az 53 km-en (arra már végképp nem emlékszem, hogy éreztem magam 2007-ben a 109 km teljesítése után), nem görcsöltem a végén sem, nem éreztem, hogy egy ökröt is meg tudnék enni, úgy látszik, a visszafogott tempó mellett sokat segítettek a zselék és az ásványi anyag töltés is. Eufóriát nem éreztem, hogy megcsináltam, az idő sem lett fényes, pár perccel kicsúsztam a 10 órából is (a kb. 55 percnyi állásidővel együtt), a célba érő 926 férfiből 865. lettem (kategóriában 332/353), tehát tényleg a „futottak még” kategória. De azért elkeseredve sem voltam, a teljesítésért mentem, az pedig „fejreállás” nélkül, simán meglett, még tartalékaim is maradtak, szóval lenne miből tovább építkezni.
Kis szociális élet után visszamentünk a szállásra, majd miután rendbe szedtem magam, megvacsoráztunk, összeraktuk a családot, még visszamentünk Bad Goisernbe, de már nem csak az eredményhirdetésről, de a tomboláról is lekéstünk, hiába, ahogy írtam, ennek a szállásnak is vannak hátrányai…
…és a verseny másnapja óta tart az őrlődés: Hogyan tovább? A B távot felkészülési állomásnak tartottam ahhoz, hogy jövőre belefogjak a 211 km-be, de a verseny csúnyán rávilágított a hiányosságaimra. Ahhoz, hogy az A táv további 90 km-ét és kétszer ennyi szintemelkedését teljesíteni tudjam a rendelkezésre álló plusz 6 órában, sokat kellene fejlődnöm. Menne-e? Sokkal több edzésórát a család és a munka mellett csak nagy lemondások árán tudnék beletenni. Megéri-e? Tudom, hogy kellene egy edző, edzésterv is, magamtól az idén csak az alapokat tudtam lefektetni, ha javulni akarok, biztos, hogy szakember kell ahhoz, hogy többet kihozzon belőlem, a rendelkezésre álló időmből. Vállal-e ilyet vki? Pulzus vagy wattalapú edzés? Úgy olvasom, mostanában már mindenki az utóbbi szerint edz, de bármelyiket is választom, mindkettőhöz kütyükre kellene beruháznom. Belefér-e a költségvetésbe? A bringán is nagy változtatások kellenének, a mostani össztelós régi is, meg ahhoz nehéz is, hogy felfelé a tömegét cipeljem, lefelé viszont úgysem a rugózás a szűk keresztmetszet, hanem az én bátortalanságom. Azaz vajon többet nyernék-e egy merevfarú, de könnyebb bringával felfelé, mint amennyit veszítenék a lefelében azzal, hogy csak elől lenne rugózás? Talán igen, ennél lassabban már nemigen lehet jönni, mint ahogy én tettem. 🙂
Kérdés kérdés hátán, aki ellátna okosságokkal, tanácsokkal, edzői tippekkel, ne fogja magát vissza, hogy jövőre ne maradjak le a II. felvonásról!