Azt gyanítom, hogy montis körökben elég nagy az egyetértés abban, hogy a legnagyobb joy faktort a single traileken való lefelé száguldozás jelenti, fák, bokrok, kövek, gyökerek, elhullott bajtársak, és egyéb tereptárgyak kerülgetésével fűszerezve. Egy-egy ilyen egy nyomos lefeléért az ember akár több száz métert is képes felfelé mászni, szenvedni, káromkodni. Pedig ha valami, akkor az igazán nem esik jól, bár ahogy egy ősi dakota közmondás tartja, a mászás olyan, mint a kenyér héja: abban van a vitamin.
Most, hogy pont eléggé kezdek elkalandozni, gyorsan rá is térnék a beszámoló valódi témájára a Skoda MTB Singletrack Maraton Kosice idei futamára. A szemfüles olvasó már biztos kiszúrta az összefüggést a bevezető és a verseny elnevezése között. Igen, singletrack. De hát ígérni könnyű ugyebár. Mint később kiderült, szlovák testvéreink tartják is szavukat, ha pályajelölésről van szó, de ahogy írtam is, ez később derül ki. Mivel a pályának itthon is megvan a híre, kis csapatunk idén úgy döntött, mintegy szezonzárásként, megnézi mit tudnak nyújtani északi szomszédaink.
A felkerekedés péntekre esett, kivéve Tombi urat, aki egyéb, meg nem nevezett elfoglaltságai miatt előretolt helyőrséget játszott, és egy nappal korábban útnak indult az ország keleti felébe, de nevezhetnék akár Mordornak is. Jómagam bemenedzseltem magam a Zsemberi család autójába Sipi társaságában, a sportszert meg előreküldtem Tombi úrral. A lefelé vezető útat a szokásos vidámság kísérte, bár a pokol igazán csak azután szabadult el, hogy Miskolc magasságában Tombi úr is „beszállt a buliba”. Kassára megérkezvén gyorsan okkupáltuk szállásainkat, majd nevezés, kaja, még egy kis agybaj, és alvás. Pár órával később ezt korai kelés, reggeli, készülődés és a versenyközpontba való eltávozás követte. A történések ezen pontján előbukkant egy régi ismerős, az obligát bólogató kutya.
A említett versenyközpont a Jahodna nevű síterepnél (?) talált helyet magának, ahol megérkezésünket további készülődés követte, majd kb 10 perc bemelegítés, ami több volt, mint amennyit eddig egész szezonban előadtam, összesen. Mivel a közép és a hosszútáv itt egyszerre rajtolt, és én külföldi versenyeken általában (eddig ez volt a második külföldi versenyem, de mennyire menő ezt így leírni) középtávon képviselem magam, Niki kivételével ott tornyosultunk a rajtban kb 9:40től. Szűk 20 perccel később eldördült a rajtpisztoly, és nekivágtunk az ismeretlennek, egy idegen országban, idegen népek között. Na jó, ha nem akarnám fokozni a drámai hatást, akkor azt is leírnám, hogy szerintem a versenyen több volt a magyar, mint a szlovák, de akarom, szóval a világ túlsó felén, maroknyi csapatunk dacolva a bizonytalannal, nekiindult a táv teljesítésének.
Már az első lankás emelkedőn sikerült valakinek (nem tőlünk) elperecelnie. Itt átfutott az agyamon, hogy nem biztos, hogy mindenki jó helyre jött, a söntést nem az erdőben kell keresni. Szokásomhoz híven megint nem memorizáltam túl alaposan a szintrajzot, arra emlékeztem, hogy majd lesznek felfelék, meg lefelék. Ebben mondjuk nem is tévedtem. Az első hosszabb mászás a Lajoska nevű földrajzi egységhez (?) vezetett, ahol egy házikót megkerülve már zúztunk is lefele egy kétnyomos dózerúton. A nagy csapatás közben egyszer csak előbukkant az úton egy kedves kis sziklakert, ekkor nagyjából 35-öt mutatott a kilométerórám, itt már túl sokat nem volt érdemes fékezni, úgyhogy , hogy a megfelelő terminus technicust használja, átbaszattam rajta mint a sertés. Itt eszembe jutott, hogy ha használnék belsőt, akkor minden bizonnyal most állnék meg defektet szerelni, de nem használok már. Nem kellett már sokat várni, és szlovák pajtásaink valóban beváltották a verseny nevébe is belefogalmazott ígéretüket, kezdődtek a szinte (legalább is magyar szemmel) véget nem érő singletrack szakaszok. Szerintem aki itt nem vigyorgott az akár sportágat is válthat. Én vigyorogtam.
Aztán következett a verseny egyetlen valóban necces szituációja, amikor is levettem vállal egy cserjét. Az esemény egészen pontosan úgy zajlott, hogy egy tempósabb kanyar külső ívén egyszer csak feltűnt az említett botanikai elem, és rohamos tempóban közeledett. Én már keresztbe csúsztattam a technikát, és lélekben készültem rá, hogy most beadom a szezon perecét, de amikor megtörtént a nagy találkozás, valamilyen, bennem máig tisztázatlan módon, sikerült mindkét lábammal kilépnem a pedálból, így talpra érkeztem. Gyorsan felmértem a károkat. Nem voltak. Visszapattantam, és száguldottam is tova. Pontosabban száguldottam volna, de a kis performanszomnak hála megelőzött egy sporttárs, akinek szemmel láthatóan nem volt ilyen sietős. Vonatoztunk egy darabig, mert olyan rész jött, ahol nem lehetett előzni, aztán a következő valamire való mászásnál emberünk önkritikát gyakorolt, és félreállt. Egyébként a sok singletrailnek ez az egyetlen hátránya, ha beragadsz egy lassabb vonatba, akkor választhatsz, hogy szétb@szatod magad az ideggel, vagy pihensz, de előzni egyik esetben sem tudsz. Én inkább pihentem. Pár perc elment így, de nem volt jelentékeny a probléma. A következő emlékezetes momentum 40km körül érkezett el Tombi úr személyében, aki ekkorra ért vissza rám. Titkon reméltem, hogy ez nem fog bekövetkezni, mert biztos voltam benne, hogy a végén már nem fogom tudni visszaelőzni az utolsó mászáson, de aznap az égiek máshogy döntöttek. A mélyen tisztelt sporttárs az említett emelkedőn nem tudta hozni a szokásos acélos hajrát, így alkalmam nyílt elhaladni mellette, és végül két perccel hamarabb átlépni a célvonalat, ahol Niki várt a lassan már szokássá váló finisher öleléssel. Ekkor tudtam meg, hogy Zsemberi kolléga meg nekem adott két percet, ezen a ponton sajnáltam kicsit a vonatozásnál elvesztegetett időt, de azzal nyugtattam magam, hogy ez már csak azért is jól van így, mert Zoli nem teljesen egészséges, és így legalább az önbecsülése megmaradt. 🙂
A pálya tényleg fenomenális volt, gondolkoztam is rajta többször, hogy hogy kéne az éj leple alatt visszalopózni, és ellopni a singletrackjeiket, de győzött a becsület, illetve működő megoldást sem sikerült kitalálni. Igazán nehéz, számomra nyeregben abszolválhatatlan rész 3 volt a pályában, az egyik egy szűk visszafordítókkal tarkított meredek lefelé, a másik egy szűk visszafordítókkal tarkított meredek felfelé, a harmadik egy szűk… nem… egy kib@szott meredek mászás, amit egyébként a versenyen belül is külön műsorszámként jegyeztek. Azok között, akik lábletétel nélkül felmentek, kisorsoltak egy új tüdőt, de az is lehet, hogy más volt az ajándék, én nem voltam érintett. Kb 5 méterig jutottam, aztán köszöntem szépen, de a nem túl dicső próbálkozást követő tolás közben is majdnem begörcsölt a vádlim.
A verseny végeztével még egy örömteli feladat várt ránk, azon kívül hogy megvárhattuk, hogy Sipi beér a hosszútávról, ugyanis Bea, mint idén már többször, nem átallott behúzni a női hosszútávot (innen is gratulálok a remek szezonhoz!), így közösen megvártuk az eredményhirdetést.
Zuhany és vacsi után még becsapattunk Kassa belvárosába, ami nem nyerte el a tetszésünket, úgyhogy inkább visszatértünk a szállásra még egy jól megérdemelt palacsintára, meg a többiek még fröccsre is, aztán vasárnap érzékeny búcsút vettünk a lokációtól, és a 2016-os szezontól is.
Happy finish end!