A frappáns címválasztásra majd a beszámolóban később kitérek, nagyon érdekes és elgondolkodtató lesz. De kezdeném az elején. A Mátra maraton sokak szerint az egyik legjobb hazai verseny, viszont nagyon a verseny szezon végén van. Ekkora már a legtöbb bringás „kiég” és elkezd kényelmetlen lenni a nyereg. Nekem is hosszúra sikeredett ez az év, a Salzkammergut „A” volt a nagy cél, ami motivált is július közepéig. Utána gondoltam már csak 1,5 hónap van hátra a szezonból, így azt már fél lábbal/pedállal is kibírom, egy gyors Bükk és Mátra középtáv, és a végén happy end. Még a nyaralásra is vittük (asszony nyüstölésére) a bringákat, ami végülis nagyon jó döntés volt, de kezdtem magamat egy fanatikus marhának érezni. Ezt Anyukám is többször megerősítette. Aztán valahogy augusztus közepétől már nem kívántam a tekerést, egyszerűen nem ízlett. Számoltam vissza a napokat a Mátráig, csak legyek túl azon is. Ez nem a legjobb mentális felkészülés, pedig tényleg szeretem a technikás mivolta miatt ezt a versenyt. Gondoltam betartom edzőbá’ minden szavát, és hol lelkesen, hol lelketlenül készültem. Még egy héttel a verseny előtt a rövidtávot is bejártuk Niki kedvéért, nem árt a helyismeret nekem sem. Az utolsó versenyre tökéletes rákészülést szerettem volna. Pihenten, erőtől duzzadó fejjel és lábakkal akartam odaállni a rajthoz.
És tényleg jól indult, aztán meg lett olyan, amilyen. Szombaton az utolsó versenyre felpörgető edzést is sikerült még délelőtt megcsinálni először az évben. De valahogy mégis elkezdett távolodni a tökéletes rákészülés érzése. Első hiba, asszony csípősen kérte nekem véletlenül vagy szándékosan a szombati ebédre a gyrost (tagadja az egészet, szerinte csak megtörtént, szerintem szabotálni akarta a versenyemet). Második hiba, lefeküdtem délután szundítani. Harmadik hiba, este elmentünk étterembe, ahol valami könnyű paradicsomszószos tésztát akartam, amiből „véletlenül” egy baromi csípős tészta lett, és erre vártam vagy 1,5 órát. Aha, majd kiizzadom a Kékesnek felfelé tekerve a chilit, az tuti, gondoltam. Negyedik hiba, valami éjjeli csim-bum koncert és a délután szunyókálás miatt nem aludtam jól. Ötödik hiba, két Bringabandás sporttársnak elintéztettem Katával a nevezést szombaton, terv szerint pedig gyorsan elkérem a zacskókat a rajtszámokkal vasárnap tőle. Ez az adás-vételi művelet elvett vagy 20 percet, mivel a foltos térerő kicsit megnehezítette a kommunikációt, hogy ki hol van. Innentől kicsit szétesett a készülődés, a bringa még a kocsi tetején, minden szanaszét. Nagyon jó, kb. minden kiesett a kezemből, nem találtam semmit sem. Mindenki hozzám jön a csapat izoért, persze akkor, amikor már bezártam az autót. Így lett a 45 perces előre eltervezett bemelegítésemből jóindulattal 20 perc.
De végre állok a rajtban TZolival és indulhatunk. Egész jól ment, aszfalton mentem a tempómat, spórolósan, kell még az erő. A sípályán már éreztem, hogy kihagy egy henger, talán tényleg a töménytelen chili a hibás. 🙂 Pulzus 184, ami nálam verseny közben rendkívül sok. Azért előzgettem jó pár embert, de nem esett jól, főleg a két meredekebb törés felfelé. Már vártam a lefelét nagyon, amit meg is kaptam, itt jött a legjobb része a pályának. Gratulálok a szervezőknek, szerintem élvezetes nyomvonalat jelöltek ki Mátrafüredig. Igaz sok egynyomoson voltak feltartások, de mivel nem a dobogóért megyek, nem bosszantott. Mátrafüreden belekeveredtem életem első konfliktusába egy sporttárssal. Történt ugyanis, hogy a frissítőnél, ami előtt elég szűk volt a hely, a pulttal szemben, jobbra húzódtam le, pont azért, hogy középen hagyjak helyet. Valami Meridás csávó üvölt hátam mögül, hogy engedjem el. Erre belépek elé jobbra, ő meg leüvölt. Kérdezem miért is nem mondja, hogy jobbról vagy balról, hátul nincs szemem. Erre elrepült egy két b***meg oda-vissza. De a végső mondatát azóta is emésztgettem: – Minek indulok versenyen, ha megállok a frissítőknél! Hmmm, erre már sokan felkapták a fejüket, jót röhögött mindenki körülöttem, ott mindenki úgy tudta, ezért vannak a frissítők. 🙂 Aztán következett az új szakasz felfelé Galyatetőig. Itt értem utol valahol csapattársamat, Beát, aki épp defektet szerelt. Megálltam segíteni, a gumit lefeszítettem neki, majd visszaraktam, és épp akkor jött Gada, így ő segíthetett Beának pumpálni és váltott engem. Így „száguldoztam” tovább, de valahogy a meleg nagyon megcsapott, hiába ettem, ittam, semmi nem volt jó. Ráadásul néhány meredek szakasz ott nagyon fájt. Ilyen még nem volt velem, de 30km-nél gondolkodtam a feladáson, és hogy miért is indultam ezen a versenyen. De valahogy összekaptam magam jó fél óra önmarcangolás után, és egész sok előzgetéssel felértem Galyatetőre. Végre újra lefelé, éljen a száguldozás. A nagy tervemet, hogy a fogjuk rá „legtechnikásabb” részt és utána a patakátkelést megoldom nyeregben, egy lány törte ketté, aki épp a legrosszabb helyen tolta. ÁÁÁÁÁ, ennyit erről, gondoltam. A patak utáni részt kitoltam, ahol még a múlt héten kisebb bravúrokkal kitekertem szederbokrot, gyökeret és testi épségemet nem kímélve. Már csak 10, egész jól faltam a km-eket, jön a kimosott sziklás, köves felfelé. Fájt, de nyeregben, jó kis nyugdíjas tempóban tekertem ki mindent. Azért én voltam a leggyorsabb nyugdíjas így is a környéken, pedig ez nem vénnek való vidék volt. Egy megállás, két slukk tüdőnyi levegővétel, és abszolváltam az utolsó meredek felfelét is, meg az utolsó nem finom zselét is. Az aszfalton túljutva beértem két Waberers-es, hátulról profi hosszútávosnak tűnő bringást. Nézem kikerekedett szemmel, hogy az egyiknek letört a kormánya, és a csonkot fogja, közben a csuklójából épp csöpög a vér. ÁÁÁÁÁ még egyszer, nem volt egy szép látvány. Így volt esélyem őket leelőzni legalább, és végre bent az adrenalin parkban. Őrjöngő tömeg, mindenki engem vár! Kell a műsor a népnek, ezért gondoltam idén megint megpróbálok kitekerni a lépcső mellett – idén megint sikertelenül.
A célba érkezéskor Niki oldalról integet, menjek oda egy puszira. De én inkább a vizes pultot kerestem, a puszi ráérhet. Később megjegyezte, hogy rég néztem ki ilyen sz*rul, micsoda bók! Az vigasztalt, hogy minden utánam beérkező Bringabandás úgy nézhetett ki, ahogy én. 🙂 Végül Master 1 (utolsó évem ebben a kategóriában) 32. lettem 133-ból. Az eredmény azért kisebb csalódás, mert az első 20-ban szerettem volna végezni.
És végül, egy számomra felháborító dolog: bemelegítés után egy üres kulacsot tettem a kocsi mellé. Még agyaltam, hova tegyem, ne csak a kocsi mellé, mert képes valaki ellopni, ezért betettem a kerék mögé. Csak nem felejtem el, és nem megyek át rajta hazafelé. De nem, innen is volt képes valaki egy 500ft-os kulacsot ellopni. Ezt komolyan azóta sem hiszem el! Pedig ez egy nem akármilyen, SAPIM feliratú kulacs volt a Salz-ról, így most mehetek jövőre is vissza egy ilyenért!