Életem második maraton szezonját elég derekasan sikerül ellébecolni. Balaton maratonon még tiszteletemet tettem, ami utólag citrom díjas ötletnek bizonyult, tekintve azt a teljes kifingást, amit már a táv első harmadánál sikerült produkálnom. Ezután Szilvás kimaradt, mert már nem emlékszem miért, pedig arra kíváncsi lettem volna, Dunát ellógtam, mert puding vagyok, Bükköt kihagytam, mert tavaly unalmas volt a rövid, de így lementem frissíteni, hogy valami hasznom is legyen, viszont a Mátra végig úgy lebegett a szemem előtt, hogy oda mindenképp megyek, két okból is. Az egyik, hogy kurva jó a Mátrában bringázni, a másik, hogy a tavalyi versenyt kicsit nyakonbaszarintotta az, hogy akkora hányingerrel keltem reggel, hogy nem tudtam reggelizni, így gyakorlatilag már a rajtban eléheztem. Ezek után nem túl meglepő, hogy a teljes aznapi sportfoglalkozás kimerült abban, hogy az életemért küzdöttem, így az sem derült ki, hogy mennyire tudnék jót menni ezen a terepen. Az idei felkészülés olyan szintre hágott, hogy a méltán híres zánkai különítmény kétharmadával (beleértve engem is, különben nem jön ki a matek) előző hétvégén lekocogtunk bejárni a rövidtáv útvonalát, ami kifejezetten tetszett. Egy kivételével az összes mászást sikerült nyeregben abszolválni, a lefeléken meg Sipivel eleresztettük a gyeplőt, és hajunk lobogott a szélben, miközben leYOLOztunk mindenhol, és még ott is ugrattunk, ahol tökéletesen indokolatlan volt. Készült több órányi tökéletesen használhatatlan Gopro video is. Az operatőrködésen van még mit csiszolni.
Most kisebb kronológiai ugrás következik, hogy a kedves olvasót ne kelljen keresztül vezetnem a hét további intim és kevésbé intim eseményein. Érkezzünk el tehát egy csapásra a következő vasárnaphoz, a verseny napjához. Már a reggel igazi success storyként indult, ugyanis legyűrtem magamba némi lekváros kenyeret, és minimál versenydrukkon (ezt sosem növöm ki szerintem, pedig a számolatlan squash versenyen már igazán megszokhattam volna) kívül semmi kellemetlent nem éreztem a gyomromban. Tombi elvtárssal a tőlünk megszokott rugalmas időkezeléssel bonyolítottuk az indulás körüli teendőket, aminek egy már többszörösen jól bevált fél órás késés lett az eredménye. Szerencsére vagyunk annyira rutinosak mindketten, hogy a tervezésben megfelelő méretű puffereket használunk, így semmi nem veszélyeztette a rajtot. Természetesen a bólogató kutya ismét jelen volt az út során, mert mint már említettem, felelőtlen dolog lenne nélküle utazni.
Leértünk, találtunk parkolóhelyet, átöltöztünk, összeraktuk a bringákat, átvettük a rajtcsomagot Nikitől, aki előtte átvette helyettünk, én konstatáltam, hogy nem vicceltek, és idéntől tényleg master1-ben küzdök, ellamentáltam kicsit az elmúló ifjúság felett, lelki szemeim előtt láttam, ahogy a nyár őszbe fordul, majd az ősz télbe, elmorzsoltam egy könnycseppet, mert megérintett az elmúlás kietlensége, aztán megkerestem a csapatsátrat, és kisvártatva már mentem is a rajtba Niki mellé. Annak ellenére, hogy előzetesen titkon olyan gondolatokat dédelgettem, hogy megpróbálok viszonylag előröl rajtolni, sikerült kb a hátsó harmadba beállni, ennek megfelelően a rajt után az egybefüggő ember-bicikli masszában próbáltam kicsit előbbre keveredni, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Tudni kell, hogy rövidtáv eleje több mint 10km-en keresztül beton, majd ezt követi az egyik kellemesen köves, cserébe emberesen meredek mászás, ahol tavaly 202-es pulzusnál éreztem úgy, hogy ez már elegendő érvnek tűnik ahhoz, hogy leszálljak, úgyhogy leszálltam. A bejárás alatt sikerült feltekernem, de a rajttól kezdve azon gondolkoztam, hogy itt vajon az a jobb megoldás, ha az ember izmozik, és a tetején diszkréten elfingik, vagy inkább leszáll, és feltolja. Szerencsére végül nem kerültem döntési helyzetbe, ugyanis az előttem közlekedő sporttársak kivétel nélkül kiléptek, így nekem is muszáj volt. Hiába, konformista vagyok. Ezek után mentünk egy kicsit fel, kicsit le, kicsit balra, kicsit jobbra, és ezeket a manővereket még megismételtük párszor többféle sorrendben, a részletekkel nem untatnék senkit, elég annyi, hogy amit tavaly nehéznek éreztem, azt idén már nem, ennek örültem, továbbá annak is, hogy negyed órát javítottam a tavalyi időmön, és így a rövidtáv master1 férfi kategória elkelő 35. helyén érkeztem be fanfárok, harsonák, és táncoló szűzlányok között, de aminek talán még jobban örülök, hogy végig kitartott a Duracell, és nem éreztem azt, hogy most azonnal lefordulok a bringáról. A célban megvártam Nikit, majd együtt megvártuk a kontingens középtávos tagjait, akiknek a látványa megerősített abban, hogy jövőre is maximum rövidtávon indulok. Közösen még kényeztettük magunkat a nevezéshez járó olasz gasztronómiai csodával (nekem tészta + sajt, a többieknek tészta + gyanús szósz + sajt). Dolce vita! Ezek után mindenki hazafelé vette az irányt többé kevésbé elgyötörve, de azzal a boldog tudattal, hogy legyőzte a Mátrát.