Gyerekverseny – Mátra maraton 2015

Hogy miért “Gyerekverseny”? Tisztázzuk gyorsan az elején, nem a versenyt akarom minősíteni, inkább magamat: 5 éve nem indultam versenyen, az utolsó három is a Salzkammergut Trophy volt, itthon talán az első MTB Piknik volt 2007-ben a legutóbbi, ahol rajthoz álltam (és meg is nyertem a hosszú távot! 🙂 ), az már bizony nyolc éve történt, szóval mondhattam azt, hogy újoncként, a versenyzéssel most (újra)ismerkedőként vágtam neki a Mátra Maraton középtávjának.

 

Miért éppen most, a szezon végén? Az előzményekről itt olvashatsz: https://m.facebook.com/photo.php?fbid=845801312122773&id=100000787364114&set=a.674103209292585.1073741829.100000787364114&ref=bookmarks

A tavaszra jött rendbe a térdem a gyógytornától, a doki a további javulás érdekében természetesen a bringázást javasolta, nekem fontos volt, hogy a következő téli szezon előtt snowboardozásra alkalmas legyen a lábam, és végre fejben is összeraktam magam, hogy itt lenne az ideje az újbóli nyeregbe pattanásnak. Mármint úgy igaziból, rendesen, mert egyébként a napi munkába járás évek óta azzal megy, de az csak közlekedés, nem sport.

 

Az elmúlt 2 hónapban aszfalton töltött kb. 1200 kilométerrel és elhanyagolható szintemelkedéssel a lábamban döntöttem úgy egy hirtelen ötlettől vezérelve, hogy kipróbálom magam végre terepen is. A montimon több mint egy éve ültem utoljára, komolyabban 4 éve, a Transhungária pályabejárásain használtam, és már 5 évvel ezelőtt is szent ereklyeként tekintettek rá a németek, mikor kint dolgoztam, a zöld Michelin Comp S Light gumijaim (emlékszik még vki erre a típusra? 🙂 ) szintén 5 éve érlelődtek a szekrényben, bizony sokat kellett gondolkodnom, mire összeszedtem az emlékeimet, hogyan is kell felkészülni egy versenyre, miket kell összekészíteni. Majdnem minden sikerült, egyedül a frissítésemre bekészítésére nem koncentráltam eléggé, de utolsó mentsvárként bíztam benne, hogy a helyszínen veszek izotóniás port. Végül a rajt előtt még vizet sem tudtam szerezni…

 

A rajt előtt némi kapkodással múlattam az időt, de azért Gézát és Gerit is sikerült megnyugtatni, hogy bizony én vagyok, és igen, indulok. 🙂 Arra sajnos csak az utolsó pillanatban jöttem rá, hogy a kulacsom otthon maradt, még szerencse, hogy azzal csak vizet szándékoztam magammal vinni, hogy a melegben locsolhassam magam, az ivást korábban is Camlebak-ből oldottam meg. Akkor tehát az izo-por mellett még kulacsot is kell szereznem, mindezt kb. 15 perccel a rajt előtt. Hurrá!

Nagyon nem idegeskedtem, hogy a sor végére fogok csak beállni, azon viszont már igen, hogy a Nutrendnél elfogyott a poruk, mire odaértem, és csak üres kulacsot tudtam venni, mert a vizük sem jött még meg. Sebaj, legalább a Kékesig nem kell fölös terhet cipelnem! A Camelbak-ban kb. 1 liter sima ásványvíz, nem épp előrelátó “tervezés”, de ez van, a cél úgyis a teljesítés, és nem a teljesítmény volt. Ezt jó sokszor elmondtam magamnak aztán a verseny folyamán.

 

Várakozás, majd rajt, néhányan elcsodálkoznak, hogy jé, te itt, igen, és jé, te tudsz biciklizni is, ja, tudok, csak sokan még nem láttatok. 🙂 A Kékesre mászás az olyan, ha az ember egyszer megcsinálta, beég az emlékeibe, nem felejti el, bármilyen régen is volt. Én is így voltam vele, tudtam hogy nem szabad idő előtt ellőni a kevés puskaport, így nem mentem bele az aszfalton az előzésekbe, igyekeztem a pulzust lent tartani (82% körül sikerült is), de azért így is tudtam vmennyit előre haladni. A sípályára érve nem mentem az árnyékot kereső tömeggel, inkább a lankásabb részekre vadásztam, és bíztam benne, hogy a tetején lesz frissítőpont, ahol kulacsot tölthetek. Szerencsére ez a problémám előbb megoldódott, Vizdi és a Sass-testvérpár hathatós szurkolása mellett családomtól kaptam vizet és erőt adó szavakat. Viszont ennek az emelkedőnek új csúcsot is köszönhetek, HR-max-omat sikerült újabb két ütéssel felfelé tornázni, most már 184-nél tartok!

 

Emlékeim szerint a Kékestető után hosszú, sziklás-köves erdészeti utak jöttek, na, ennek az elejét most jól megszórták zúzalékkővel, amin a kerék úgy járt ide-oda, mintha havon bicikliznék, nagyon nem tetszett. Gyorsan kiderült, hogy a korábban sem túl acélos technikám és bátorságom sokat kopott az elmúlt években. Valószínűleg a gumin, guminyomáson lehetne még változtatni (2,5 bar-on voltak a kerekek), de lehet, hogy az egész megérett a cserére, és nekem is a 27,5 coll felé kellene fordulnom? 🙂 A bringa viszont tette a dolgát, a kritikus részeket elhagyva a “sima” erdészeti utakon már jól tudtam haladni vele, és idővel a bátorságom is összeszedtem. Módjával persze, de azért borulás, technikai hiba nélkül sikerült a háromnyilas lefeléket is megoldani mindenhol.

 

Szerencsére annyira lúzer nem voltam, hogy energiazseléket sem vittem volna magammal, 1 óra tekerés után nyomtam be az elsőt (vaniliás Powerbar), pont a második frissítő előtt, de annyira elszoktam az erős ízétől, hogy utána az első korty vizeket menet közben ki is öklendeztem, simán lezárt a garatom, nem lehetett szép látvány. Újabb megjegyzendő: zselé után óvatosan inni. A frissítőnél rövid megállással banánt vettem magamhoz, ittam izós vizet, és ezt a “taktikát” folytattam a következő helyszíneken is. Szénégetőknél Rácz Katira ijesztettem rá (kb. tényleg úgy nézett rám, mint aki szellemet lát), aki aztán megnyugtatott, hogy innen már a könnyebb része jön. Ezeket a szavakat a célig többször felidéztem magamban… A táv közepe táján ide-oda előzgettük egymást a mediteches Horváth Ágival, innen is hatalmas gratuláció neki, hogy 3 hónap után már igy tudott versenyezni!

 

Azt a viszonylagos helyismeretemből és a korábbi emlékeimből tudtam, hogy Mátraszentimrétől már csak kb. 20 kilométer lesz vissza, azt is sejtettem, hogy a Mátra északi szintútján fogunk menni, tudtam, hogy a Pásztó felé vivő kereszteződés előtt még lesz egy combos emelkedő (erre ment a Transhungária is), azt viszont nem is  sejtettem, hogy az utolsó km-eken mi vár rám. Amikor utoljára ezen a versenyen indultam, a pásztói kereszteződéstől talán aszfalton mentün fel Mátraházáig, mert épp vmi vihar járhatatlanná tette az erdei utakat, ösvényeket, emlékeztem a fahídra is nem sokkal a vége előtt, de pl. arra már nem, hogy utána milyen meredek részek jönnek. Előzetesen azt számoltam, hogy 3:30-4:00 óra menetidővel tudom teljesíteni a távot, ez kb. 3 óráig, a Rudolf-tanya felé vezető út végéig tarthatónak is nézett ki, de onnan kezdett elillanni az erőm. Egy újabb zselét ettem kb. 2 és fél óra elteltével, gondoltam, ezzel már kihúzom. A Pásztó-Mátraháza közúti kereszteződés előtt kezdődő mászást még nyeregben megcsináltam (odáig is talán csak egyszer kellett leszállnom, mert egy faágon elcsúszott az első kerekem, de azonnal vissza tudtam ülni), aztán még a rettenetes háromnyilas lejtőn is lementem keréken, de a patak és az utána következő köves kaptató megfogott, onnan elég sokat toltam, és ha tekerni is tudtam, az sem volt már haladásnak nevezhető. Még az utolsó zselét is meg kellett ennem, úgy éreztem, az kell ahhoz, hogy végig tudjak menni kipurcanás nélkül. Szép szívatós a vége, de mindezekkel együtt nekem tetszett, egy mtb-maraton pályája legyen minimum ilyen!

 

Végül 4:03 lett az időm, 154-es átlagpulzust produkáltam, megdöntöttem a max. pulzusomat, és egész tisztességgel kihajtottam magam. Ezt nem is a befutó után éreztem, sokkal inkább másnap reggel, mikor 37,8 fokos lázzal ébredtem, ami aztán a sok bevitt folyadék  hatására napközben elmúlt. Többször gondoltam menet közben – főleg az elején -, hogy nekem ez már nem kell, innentől megmaradok aszfalthuszárnak, nem vagyok én már elég bátor ezekhez a dolgokhoz, de azért a most már csak az motoszkált bennem, hogy a tervezett országúti vásárlás helyett mégiscsak a montit lenne időszerű lecserélni, szívesen kipróbálnám, hová jutott a technika 15 év alatt.

 

Úgy érzem, az első lépést megtettem ahhoz, hogy vmikor meg tudjam csinálni a Salzkammergut Trophy A távját, (ha nem is rendszeresen, de remélhetőleg tartósan) visszatértem a versenypályákra, ám az is biztos, hogy ez nem jövőre lesz, jelen állapotom szerint az még túl nagy falat lenne, erre nagyon szépen rávilágított ez a verseny. Az alapok készülnek, de még sokat kell falazni addig.

 

Köszönöm a tésztapartin a társaságot a többieknek!

(Képek forrása: www.matramaraton.hu)

Hozzászólások

hozzászólás