Jó rég nem írtam beszámolót, főleg „versenyről”. Jópáran tudják, hogy 2017 végén belefutottam némi autoimmun pajzsmirigy problémába, így nemhogy a versenyzésről, egy időre az értelmes bicózásról is le kellett mondanom. Végül csak 2019 végén kerültem jó doki kezei közé, azóta lépésről-lépésre javulok, és bár nem szabadna, de az utóbbi 3 hónapban elkezdtem többet tekerészni, persze kis intenzitáson, így azon kaptam magam, hogy a 40km /1400-1500 szintek már lassan és óvatosan mennek, persze kényelmesebb dózeres mászásokkal.
Hogy hasznosan teljen az idő, és ugye mindig van mit tanulni, van min csiszolni, tavaly nyáron elkezdtem/elkezdtünk eljárogatni Liszi Attila edzéseire, ill. több bringaparkot is meglátogattunk, amihez beszereztem egy nekem nagybicónak számító, 150/160mm-t mozgó allmountain paripát (amit a DH-s brigád simán le kisgépezett…). A bringázás rengeteg új aspektusa tárult elém, kellett is egy év, hogy nagyjából az történjen, ahogy Ati kéri, mostantól lehetne erre az alapra igazán építeni. Így utólag nem is értem, hogy 10+ évig nem figyeltem ilyen alapvetőnek tűnő dolgokra. Nem is hiába mondogatom/mondogatjuk a fiataloknak, hogy becsüljék meg az ilyen lehetőségeket, nekünk ez nem volt.
Szóval így, hogy valami alap állóképesség-féleségem kezdett kialakulni, és elvileg fejlődtem is valamennyit, plusz egy remek közösségbe csöppentem (nagyon nyitott és segítőkész a lejtőzős brigád), adta magát, hogy elmenjünk az egyetlen hazai enduró versenyre a Mecsekbe, ami ráadásul idén először OB szintre is lépett, szövetségi háttérrel.
Hát, végül több szempontból is élménydús hétvége lett. A pénteki és szombati pályajárások, és az esti összeülések is jó hangulatban teltek, és a maga módján a versenynap is mókás lett. Köszönhetően a szombat este kezdődő, vasárnap napközben kitartó folyamatos esőzésnek, és lehűlésnek. Sajnos sokan el sem indultak, pedig az igazán szivatós, meredek agyagos mászást is tartogató 6. szakaszt törölték. Mi „könnyű” helyzetben voltunk, mert számtalan hosszútávú maratont mentünk már ilyen körülmények között, de titkos fegyverünket, a jó kis XC-s / outis vízálló téli cipőket is bevetettük, meg vittünk mindenféle ruhát (pl. 2 pár téli kesztyű), és a hotel parkolójában a kocsit is teleraktuk mindennel, mert itt 4x kellett elmennünk. Nekem ez kaja szempontból is fontos volt, mert a frissítőn vízen és banánon kívül máshoz sajnos nem nyúlhatok a betegségem miatt. Ezért is vettem olyan protektort, amin zsebek is vannak, így volt nálam muníció a hegyre is. Ezt természetesen előre egyeztettem a szervezők közül Alex-el (mert a régi ismerősök mindenhol ott vannak 🙂 ), de mint később kiderült, ez bevett szokás itt.
Szóval szépen, 3-as blokkokban rajtoltunk Hosszúhetényből, a versenyközpontból, a mezőny nagyja után. Kényelmes tempóban is 5 perccel a rajtidőm előtt felértünk, közben be is ugrottam a kocsihoz kitenni a zsebemből mindenféle kulcscsomókat és a szobakártyát (kissé amatőr kezdés…). Az első gyors tökre tetszett, még azokon az íveken is sikerült mennem, amin szárazon is. Majd jött a pálya alsó, laposabb fele, rézsűkkel és katlanokkal. Na itt kezdődött a Benny Hill show, az összegyűlt és a mezőny nagyja által már kijárt sárban egy pici, és egy nagyobb elcsúszással. Egy élmény volt visszakúszni a bringáért, 3x indultam fel… Innen már tudtam, hogy a pályák alján felejtős a versenyzős hozzáállás, benne van jópár nagy perec a pakliban a rézsűkön és a szűk gerincekről is mélyre le lehet csúszni/repülni. De iparkodni is kellett, mert jött a legszűkebbre szabott transzfer szakasz, fel a Hármas-hegyre. Szépen felpedáloztam, ami itt úgy fest, ritkaságszámba megy, mert eléggé furán néztek rám a többiek, előztem is sokat, így volt időm szemüveget mosni és picit kajálni a rajtom előtt. Itt Orby fogadott, immár bíróként, jó volt itt is régi ismerős arcot látni. 🙂 A felső szakasz jól sikerült, itt is a szárazon bejárt nyomokon sikerült menni a gyökérrengetegek ellenére, majd megint, ahogy kilaposodott a hegy, és nem tudott elfolyni a víz, igencsak elvesztem a sártengerben, meg felszedtem a fél erdőt a bringára. A szemüvegből sem nagyon láttam ki, alig vettem észre a pálya szélén bringát takarító sorstársakat… A meredek rézsűs felgurulás előtt már sikerült elcsúszni, aztán alig bírtam felvonszolni a sárral teli bringát, amit végül nemes egyszerűséggel „feldobtam” a katlan peremére, majd egy csenevész fába kapaszkodva kúsztam fel. Tempó hiányában az eddig is párás MX szemüvegből végképp nem láttam ki, így többször is megálltam megnézni, merre is van az arra. Közben Szabó Boldit értem utol, aki igencsak a gyorsabbak között van, mondta, hogy esett egy nagyobbat, és bár csak pár szót váltottunk, de abból úgy tűnt, rendben van. Később derült ki, hogy innen a rajtterületen felkereste a mentőt, szédülésre hivatkozva, majd még később egy FB posztban írta, hogy nem emlékszik rá, hogy jutott le a gyorsaságiról. Valahol ijesztő, hogy ebben az állapotban is teljesen tisztán lehetett vele kommunikálni.
Innen megint vissza kellett pedálozni Kövestetőre, ismét megálltam a kocsinál, kesztyűt cseréltem, ill. egy fél üveg vízzel lemostam a sarat a gumimarkolatról, megváltam az MX szemcsitől, és felvettem a jól bevált classic bringás „napszemüveget”, persze sárga lencsével.
Fönn is maradt időm nézelődni, és Bea is befutott, ő is rákapcsolt, Hármashegyen még nem ért fel a rajtomig. Itt jött a hírhedt dupla köves letörés a rajt után, ezt nemes egyszerűséggel kikerültem, esőben nem mertem bevállalni, egy 10cm-es ideális nyomon kell menni, különben rossz helyen lehet kikötni. Így lassabb, de problémamentes. A szakasz többi része is jól ment, főleg a köves részek, de itt még a pálya alja is úgy-ahogy rendben volt. És végre nem volt perec. 🙂 Messze ez volt a legjobb szakaszom.
Innen ismét Kövestető jött utoljára, egy jó bőre hagyott transzferidővel (csak a frissítőnél volt 30 percem bármire is). A kocsinál betoltam a spéci gesztenyés rizslisztes sütikémből (köszi Bea), majd toltam egy jó meleg teát a frissítőn, amikor is eszembe jutott, hogy van egy frankó bringamosója a hotelnek. Megkérdeztem az időmérő srácot, hogy szerinte baj-e, ha használom. Mivel a „felőlem” felér egy igennel, le is csapattam a bringát, erre kb. mindenki odajött, elég jó kis sor lett. 🙂 Ezután olajozás, szilikonspray ide-oda, és egy fullos bicóval jöhetett a 4. szakasz. Teteje a köves részekkel megint csak meglepően jó volt, az alja meg, hát itt megint elvesztem, de legalább itt sem volt perec. A 6. szakasz törlése miatt a második hármashegyi gyors (ugyanaz a szakasz volt 2x) lett az utolsó, a viszonylag kényelmes transzferidőnek hála Kövestetőn ismét gyorsan lemostam és beolajoztam a bringát. Közben jöttek a hírek, hogy a végső, katlanos részt máshol viszik el, mert teljesen járhatatlan (ezt tapasztaltuk az első körben). A pálya teteje meglepő mód semmit sem romlott (ill. nem lett rosszabb), az alja meg… Hát a katlant kivesszük azt jelentette, hogy kihagyták a felkúszós részt, de a többi változatlan maradt. Már előtte 2x meg kellett állnom kipucolnom a hátsó részt, állóra tömítette a sár a kereket. Közben a lenti vízmosásokba olyan 30 centis cuppogós sár folyt össze az alacsonyabb részekre. Ennek ellenére, a korábbi szemüvegcserének hála láttam, mi is van előttem, így valamivel jobban ment, mint az első körben.
Összességében ez egy Master 4. helyre volt elég, de gyorsan hozzá is fűzöm, hogy 6-an értünk célba a kategóriában. Az összidőm minden kategóriát egybe vetve is hagy kívánnivalót maga után („top” 50% körüli), az előzetes elvárásaim alapján kb. 5-6 perccel kellett volna jobbat mennem, ami egy nekem 28 perces mért összidőnél rengeteg. Nem vagyok egy nagy strava guru, de a 3. szakasz nagyjából tükrözte ezt, bár jó lenne ezt az eredménylistán is valós számokkal látni, mert most még kettesével összevonva szerepelnek a szakaszok, így csak a ki tudja, mennyire pontos strava szegmensek alapján tudok bármit is összenézni. De ezek alapján a pályák tetején hoztam azt, amit vártam, de a brutál folyós saras részek kifogtak rajtam, főleg a többiek videóit visszanézve ordít a különbség. Nem is mertem, de nem is tudtam azokon az íveken menni, ahol kellett volna. Ha hibaként fel lehet róni a „golyók hiánya mellett”, az esetleg a sár/brutálisabb gumik nem használata. Ahogy utólag látom, jópáran „éltek” ezzel. Szombaton volt is, aki kérdőn mutogatott a gumijainkra. Ezt elhessegettem azzal, hogy mégiscsak XC irányból jövünk, ahhoz képest egy minion DHF / DHR kombó igenis brutál. Hát lehet, mégse. 🙂 Legalábbis a folyós mély sárban már nem jó, egyébként minden más körülmény között szeretem.
Bea is végiküzdötte, lejött egyben, és behúzott egy master bajnoki mezt. Ez egyfelől tök jó, de el nem indulások és licence hiánynak köszönhetően egyedül rajtolt el. Ettől függetlenül szép kis díjazást kapott, itthon ilyet rég láttunk!
A lényeg, hogy jó buli volt, annak ellenére, hogy a többiek is röhögve mondták, hogy első versenynek igencsak belenyúltunk a tutiba. Egyben megúsztuk, voltak kifejezetten jó pillanataim, meg még több bénázás, tanultam sokat, de bicóztunk egy jót, még ha ez őrülten is hangzik a körülményeket elnézve. 🙂 Bár szétszedni és átnézni még nem volt időm a paripákat. A hogyan tovább egy jó kérdés. Az biztos, hogy habár a felszerelés megvan (bár többen 170-180-as bicóval zúznak, de mint tudjuk, mindig van nagyobb hal 🙂 ), ész nélkül az óra ellen lefelé repeszteni továbbra sem tervezek, nem hiányzik már a fölösleges rizikó vállalás. Eleve annak is örülök, hogy hosszú évek után meg se kottyant a 6-8 fokban, esőben-sárban 30km/1300m szint.
Fotókat köszönjük Kóró Anna Fotográfus-nak és Szilard Forgó-nak, a szervezőknek és mindenkinek pedig az élményeket! 🙂