Ez a beszámoló rendhagyó módon az expedíció tagjainak összeollózott rövid visszaemlékezéséből áll. A dicső tett végrehajtása közben egyetlen Bubi sem sérült meg.
Elöljáróban annyit, hogy az egész agyrém onnan indult, hogy Zoli kitalálta, hogy szezonzárásként tekerjünk fel Bubival a hármasra. Így is tettünk.
Niki:
Zolinak egy (valószínűsíthetően) nem józan pillanatában az a fergeteges ötlete támadt, hogy tekerjünk fel Bubival a HHH-ra. A szokásos Csillámpóni hadosztály persze azonnal ráharapott az ötletre, hiszen egyikünk sem teljesen normális. Kibicnek semmi sem drága alapon, Ricsi csak fotózni jött a karboncsodájával, de hát gyorsan kiderült, hogy ez nem az a buli.
A Komjádinál kisebb nehézségek árán felszedtünk négy járgányt, és nekivágtunk a nagy utazásnak. Síkon még oké, van három fokozat, a második már combos, a harmadikat pedig nem tudom kinek találták ki, de gyanús, hogy nem az egyszeri turistának, aki megnézné a Gellért-hegyen a Szabadságszobrot.
Nos, hamar nekiálltunk a hegynek, ami bizony sokkal meredekebbnek tűnt, mint egy átlagos hétköznap szokott. Hősiesen küzdöttem, de mivel a bringa éppencsak kicsivel könnyebb, mint a súlyom fele, és pont két és félszer nehezebb, mint a személyi Traktorom, hamar nekiláttam a Superman pózban toligálásnak. Feljutottam a Pálvölgyi-barlangig, ahol láttam, hogy Ricsi mennyire kívánja a Bubizást, így átadtam a járművet és elvettem tőle a sajtóigazolványt.
Innentől az a korábban lehetetlennek tűnő esemény történt, hogy gyorsabb voltam a fiúknál (vagy legalábbis anélkül tudtam tartani a tempójukat, hogy belehalnék). Szóval néha előrementem, hogy megörökítsem a fájdalmat a srácok eltorzult arcán a boldogságot, hogy itt lehetnek. Egyébként már azért megérte elindulni, hogy lássuk vadidegenek arcán, hogy nem tudják értelmezni, mi is történik, és úgy drukkoltak, mintha egy komolyabb versenyen a dobogóért menne a harc.
Fent agyonfényképeztük egymást, aztán a jól megérdemelt kávé után a hátamban a fényképezőgéppel (rég tartottam már ennyire a felborulástól – drága esés lett volna) előreszaladtam, hogy vérprofi paparazzi módjára elkapjam, ahogy a srácok a Bubival felbukkannak a turistaúton lefelé…
Lassan, de biztosan leértünk a Fenyőgyöngyéhez, ahol aztán az aszfalton igazán letesztelték a fékeket. Lemaradtam, hogy lássam, ha valami baj történik, de minden Csillámpóni tud bringázni, így szerencsésen megúszták az utat ők, és a Bubik is. Bizton állíthatom, hogy ha valaminek, hát ennek volt edzésértéke.
Zoli:
Három bringázással kapcsolatos dologra vagyok büszke ebben az évben. Nevezetesen a már sokat említett Salzkemmergut „A” táv, a 24 órás Csillámpóni 3. helyezés, és végül hogy az én fejemből pattant ki a tekerjünk fel a HHH-re Bubival gondolat. A Bubi projekt teljesítéséhez wattban gazdag lábak, erős mentális felkészültség, és nem utolsósorban kellő hülyeség kellett. Ezért is csak egy szűk elit ütötte meg ezt a szintet, a rettegett Csillámpóni alakulat! Nehéz megmondani a három közül melyik volt a legnehezebb, melyik érdemli meg a legnagyobb dicsőséget. 🙂
Az idő kegyes volt hozzánk, így vasárnap ebéd után (ami természetesen igazi kerékpáros- barát menü volt: húsleves és rántott hús) kis csapatunk a Komjádi uszoda előtt gyülekezett a Bubi állomás mellett. Sokan az utolsó pillanatban lemondták, valószínűleg érezték, ez már túl nagy falat lett volna nekik. Kisebb nehézségek árán, de elindultunk 4 Bubival és egy kísérő bringással, Nikivel. Az első érzések leírhatatlanok. A Bubi atom nehéz, nehezen irányítható, fékerő konvergál a nullához, és a 3 fokozat közül a legkönnyebb nehéz még síkon is.
De csak mentünk, míg a Szépvölgyi meredek részén arra kellett rájönnöm, ez a Bubi nem halad, ha nagyon tekerem lassú, ha alig akkor meg nagyon lassú. Azt hiszem itt fordult meg először a fejemben, milyen jól döntöttek azok, aki nem jöttek. 🙂 Az első pihenő nem váratott magára sokat, ahol végre ihattunk egy sört, ami természetesen erőt adott egészen a Fenyőgyöngye Vendéglőig. Itt kezdtek furcsán és elismerően nézni minket az emberek. Amikor nekiindultunk a legmeredekebb szakasznak az aszfaltos részen, egymáson röhögtünk. Jó volt látni, nem csak én szenvedek. Ha jól emlékszem vissza, nem sikerült tartanunk a bringás etikett szerinti laza 100-as pedálfordulatot és orron át történő levegővételt. A csúcsig a sok lelkes elismerés, amit kaptunk futóktól-, kirándulóktól-, bringásoktól, leírhatatlan volt! Esküszöm ennyi biztató hajrát még a versenyeken sem kaptunk. Néhány ember megrázta a fejét is hogy jól látnak-e, nem csak valami délibáb vagyunk 4 Bubis Bringabandás formájában a hegyen. De végül felértünk, megcsináltuk!
Most végre jöhetett a következő izgalom, hogyan jutunk le. Jó montisok lévén lefelé inkább az aszfaltút melletti gyalogösvényt választottuk. A Bubi jól vizsgázott, a 26kg törte magának az utat, mint egy igazi DH gép. Mi pedig fülig érő szájjal csapattunk le, és csodálkoztunk, hogy még életben vagyunk. Jó, kicsit túlzok, természetesen ésszel mentünk, és figyeltünk a technikára. A Szépvölgyi úton még kimaxoltuk a sebességet, ami egészen 46,4 km/h-ig szaladt.
A szezont azt gondolom méltón lezártuk, és ebből az eseményből sikerül rendszert csinálnunk a jövőben. Én személy szerint régen nem éreztem ilyen jól magamat, mint vasárnap a Bubi nyergében. 🙂
És még egy utolsó gondolat: ha valaki arra kíváncsi mivel voltam maximálisan elégedett a Bubin, az csak a csengő, az jól szólt!
Sipi:
Hát nehezen tudok szavakat találni arra az élményre amit a Bubi adott nekünk. Kb valami olyasmi érzés volt tekerni felfelé, mint amikor egy nagyon csípős paprikát eszel, folyik a könnyed és a nyálad, de örülsz neki és tovább eszed. Nem érted miért, de kell. Valahogy így vonzott be minket a Bubis tekerés is sok más kemény verseny után, úgy néz ki kívánjuk az ilyesmit újra és újra.
Az élményt műszaki szemszögből közelítem meg, a bicikli tulajdonságaira koncentrálva.
Hogy milyen érzés tekerni Bubival felfelé? Erről leginkább a bazdmeg/másodperc katalógus adatok árulkodóak, egészen csodálatos számokat hoz a gép. Úgy éreztem hogy a váz megfelelően merev, a beadott wattokat tökéletesen elnyeli és kiállva se éreztem hogy csavarodásra hajlamos lenne.
A menettulajdonságai kiválóak, a rázós utakat jól tolerálja, nem pattog el a keményebb fékutakon se. Ehhez hozzájárul a jó súlyelosztás is, elöl hátul baromira nehéz. A váz kialakítása mászáshoz ideális, nem éreztem egyszer se hogy emelgetné az elejét. Ez valószínűleg a jó váz-szögeknek és az üléspozíciónak is köszönhető.
A gumikról el lehet mondani, hogy keményebb terepen is jól vizsgáztak, felütésre teljesen érzéketlenek. A keveréket takarékosnak mondanám, nem kopik, de legalább cserébe jól csúszik.
Minden tesztelő egybehangzó véleménye alapján a csengőt emelném ki, ezen talán nincs is további finomhangolási lehetőség, tökéletes ahogy van. Van pár apróság amit hiányoltunk, ezek miatt csak 4 pontot adok az 5-ből.:
- Watt mérő hiánya
- SPD kompatibilitás nem megoldott
- Kulacstartó hiánya
Ami egészen meglepő, hogy ez a kis túra nagyon nagy élmény volt, az emberek imádták és talán valakinek most adtuk meg a kezdőlökést hogy ő is kipróbálja a hegyi kerékpározást 🙂
A Hármashatár-hegyi tekerést Bubival ajánlanám mindenkinek, aki szereti szívatni magát, illetve olyanoknak akik komolyan veszik az edzést!
Tombi G:
Egy „bringás bandázás” során, vagy utána, támadt a remek ötlete valamelyikünknek ( nem nekem ), hogy év végén fel kéne menni sokan a HHH-ra. DE! Bubikkal! Meraz jó lesz nekünk, meg poén is. Ami végül így is lett…
A gyülekező a Komjádi Uszodához volt meghirdetve, ahol a várakozásokhoz képest jóval kevesebben jöttünk össze, ami azonban az elszántságunkat nem törte meg. A résztvevők csoportja végül is, a Zánkai 24-óráson a „Nixi és a Csillámpónik” néven „elhíresült” csapat lett, Hegyi Geri kivételével, aki újdonsült apaként, családi elfoglaltságai miatt, végül nem tudott eljönni sajnos.
Ricsi, nagyvonalúan, a fotós szerepkörében megjelent a karbon fullijával, spd-s cipőben, mondván, hogy Ő így majd tud jönni-menni, cikázni közöttünk, amíg mi küzdünk a Bubikkal, és meg tudja találni a minél jobb kompozíciókat rólunk és az ideiglenes gépparkunkról.
Ahogy elindultunk 5-en a 4 bubival és a… karbon fullival ( műanyag gagyi, mindegy is ), a kezdeti meglepődéstől mosolyogva ( hogy nem megy, és nem áll meg ) felajánlottam Ricsinek, hogy azért cseréljünk majd, ha gondolja, mert ezt ki kell próbálni! Ekkor még nem talált be a pompás javaslatom. Hanem aztán, az élet megoldotta, hogy senkinek ne legyen hiányérzete az élményeket tekintve: ahogy elindultunk a Szépvölgyin felfelé, éreztük, hogy nem optimális sem a Bubi 26 kg-s tömege, sem az ehhez társított áttételek hada ( egyik sem a 3 db közül ). Cserében viszont, az agyváltó nagyon gyorsan dolgozik! ( ha nem kap nagy terhelést, de mivel kíméltük a technikát, erről szó sem lehetett )
Szóval, arányosan ugye Nixinek, egyetlen hölgy résztvevőnknek jelentette a legnagyobb terhelést a Bubi, aki a Pálvölgyi-barlang parkolójáig eljuttatta a vasparipát, de ott kicserélték Ricsivel a bringákat.
Így tehát a kissé módosult formációval, de töretlen lelkesedéssel folytattunk az utunkat. Az eredeti terv az volt, hogy valahol, még a Fenyőgyöngye előtt iszunk egy kávét, de nem akartunk megállni, mert felfelé – hát – nem nagy öröm megindítani a kerékpárt.
Ekkor már megtettünk legalább 5 km-t, és lassan felértünk a Fenyőgyöngyéhez, ahol töltöttünk a kulacsokba, ( amiből egyet vittem, mondván, hogy ez inkább közösségi élmény lesz, mintsem sportolás ). Ugyanezért pulzusmérőt sem vittem, így nem tudom, hogy pontosan milyen értéken ( érzésre jó magassal ) jutottam fel oda, ahol az intervall edzéseket szoktam kezdeni, mondván, hogy onnan már kezdődik egy jó meredek szakasz. Ettől a tényleg meredek szakasztól kicsit tartottunk is. Ezért a kúttól elindulva, a parkolóban lévő kis lejtőt kihasználva meglószoltam, talán még fel is váltottam egyet!, hogy minél tovább felvigyen a lendület az emelkedő elején. Ez a lendületelőny kb. 2,0 m-ig ki is tartott a Többiekhez képest. Megkezdődött a túra legkeményebb 400 m-es szakasza. A nyeregből kiállva, kb 2,5 km/h-val száguldva. lihegve, basszamázva küzdöttünk az elemekkel, DE! én a magam részéről nevettem ( nem tudom, hogy látszott-e, szerintem nem ).
Ezen a szakaszon elég sok sporttárssal találkoztunk, akik elismerően bíztattak minket, max pulzus közeli állapotunkban, miközben Ők a megfelelő(?) sporteszközükkel, sokkal lazábban és sokkal gyorsabban haladtak felfelé. A meredek szakaszt legyűrve, gondoltuk, hogy fotózzunk. Nem amiatt, hogy pihenhessünk, hanem mert szép volt a háttér. Így hát fotóztunk. Majd mentünk egyre feljebb, és feljebb. A sorompó előtt, Sipivel egy nyeregből kiállós, sprintbefutót tartottunk. Nem meglepő módon leelőzött. Ugyan nem sokkal, a célfotón láttuk meg mi is. A sorompó után, a sprintelés miatt sem volt kedvünk felülni, így ott a balosig felszupermeneztük a járgányokat, ahonnan újra nyeregbe pattantunk, és a murvás köves meredek emelkedőn, ameddig a kipörgésgátló bírta, fel is mentünk. Nem kis megdöbbenésére az ott lévő kirándulóknak, akik azért meg is mosolyogtak minket. Előbbi a sportteljesítményt, utóbbi a poén részt igazolta.
A fotókat itt is elkészítettük, majd felmáláztuk a gépeket az új kilátóba is, ahol szintén fotóztunk, és Ricsi eközben kiborított egy kis sört ( melankólikus zene…).
A Hangár Bistróban még megpihentünk egy kávéra, majd némi kétkedéssel elindultunk lefelé, hogy vajon ezek a fékeknek nevezett kiegészítők, hogy fogják megállni a helyüket. Először még az is megfordult a fejemben, hogy, ha úgy van, bizonyos részeken letolom gyalog a bringát.
Ehhez képest jött az ötlet – mégis csak a montis részét képviseltük a csapatnak – hogy menjünk a terepen. Ami ugyan nem nehéz, de nem is aszfalt. Ahogy finoman, kíváncsian figyelve a technika rezdüléseire elkezdtük a terepet, konvojban elkezdtünk hangosan nevetni, hogy „bázzeeeeg!!!”, lehet menni ezzel itt is. Ugyan a fékkart betoltam a markolatba, de valami fékhatást sikerült elérnem. Így szépen leereszkedtünk a Fenyőgyöngyéig, ahonnan már az aszfaltos gurulás következett. Ott rájöttem, hogy ez a bringa lefelé sem megy, emiatt nem akkora gond, hogy gyenge a fék. Azonban lehet olyan szitu, hogy mégsem árt, ha lassítja valami a biciklit: Nixi vezette a sort Ricsi bringájával, és valamiért fékezett ( hidraulikus tárcsafékekkel, ami amúgy montis körökben nem kuriózum, de, ha Bubival vagy, egész más a helyzet ). Szóval Nixi fékezett, mi pedig, mögötte a 4 Bubival, a megszokott 1-2 m-es távolságra gurultunk, és pánikszerűen elkezdtünk fékezni. De, mivel mindenki ugyanannyira nem lassult, nem lett gond. Tovább próbálgatva kicsit a féket, a belendülést elkerülendő, sikerült a kicsit nedves aszfalton megcsóválni a hátulját. Ez a tömörgumi keverékének kiváló tapadását mutatta. De legalább nem kap az ember defektet. Ezen a szakaszon az is megtörtént, hogy a legkönnyebb áttételből 2-t! váltva, felkapcsoltam a legnehezebbig. Ez a 90-es pedálfordulatnál kb 25 km/h-ra van behangolva… 🙂 Így, mikor ennél egy picit megpróbáltunk gyorsabban menni, kis rátekeréssel kb 120 plusszos pedálfordulattal, szintén hangosan felröhögtünk Ricsivel egymás mellett gurulva 29-cel. 🙂
Leértünk. A parkolóba vezető úton gurulva, a friss élménytől folyamatosan nevettünk. Még egy megjegyzés, hogy a Bubin lévő kiskosár, ami nem fordul a kormánnyal, nagyon praktikus. Ott tartottam a kulacsom pl., valaki a sörét is.
Összegzés1 – a Bubiról:, a súlya ellenére, síkon, városban, teljesen jól használható. A fék azért lehetne jobb.
Összegzés2 – a túráról: Nagyon jó és újszerű, kettős élmény volt, mindenki szerint. El is határoztuk, hogy ebből hagyományt csinálunk. Reméljük, egyre növekvő létszámmal. Még akkor is élveztük, amikor nem. De ez szerintem a bringásokra jellemző perverzió is, amit nem feltétlenül ért meg mindenki. Ahogy Matula bácsi is megmondta: „Jó. Annak, aki szereti, jó.”
Ricsi:
Eredetileg ugyebár én lettem volna a fotós, aki a saját bringáján mindig előre teker, és jó paparazzi módjára össze-vissza fényképez, de ez a tervem dugába dőlt, amikor a Szépvölgyi közepén Niki erélyesen rám ruházta a Bubiját. Innen már nem volt menekvés. Mondjuk kár is lett volna. Nem tudom, hogy tudtam volna létezni anélkül az élmény nélkül, amit a Fenyőgyöngye utáni emelkedő nyújtott. Itt a már jól megszokott bazdmegeket egy csapásra felváltották a tekurvaéletdekibaszottnehézezaszar-ok. Azért az arra járó széles néptömegek szurkolása, és a kilátóban a megérkezés izgalmával kevert aztakurvanemhiszemelhogyfelértünk semmihez sem fogható intenzitással rámtörő érzése feledtette az út fájdalmait, és a combomból előtörni akaró tejsav finoman kellemetlen érzését. A Hangár Bisztró mellett még kacérkodtam egy, ha jól emlékszem, öt fokú lépcsővel, de lelki szemeim előtt plasztikusan felsejlett egy kitört küllő és egy óriási tojást mintázó felni képe, úgyhogy ezt most nem adtam be. Lefelé a turistaút hatalmas fun volt, szerintem arra még sosem mentem ilyen lassan, de így sem kellett keresgélni az adrenalint. Jött magától.
