Június 22. – Az utazás
Blazsó Marci segített a felkészülésben idén. Úgy érzem minőségi munkát végeztünk. Sikerült a Kanári-szigetekre is kijutni edzőtáborozni, ahol remek Wattokat produkáltam. Ennek ellenére az idei Beskidy Trophy előtt még azon is gondolkodtam, hogy menjek-e. Nyakamon volt a költözködés, meg ezer más dolog. Ez most pont nem hiányzott. Bár még a 2020-as versenyre neveztem be, a COVID miatt abban az évben elmaradt a viadal, 2021-ben pedig még mindig engedték a szervezők, hogy el lehessen tolni a nevezést következő évre, az érvényben lévő utazási korlátozások miatt.
Kovács Tomi is azt mondta nekem pár hete az egyik szlovák verseny után, hogy annyira rossz az időpont, hogy tuti nem fog menni. Aztán mégis azon kaptam magam, hogy a verseny előtti szerdai napon pakolom be a kocsijába a cuccaimat és a bicajomat, mert indulunk mindketten Lengyelországba, Szczyrk-be… vagy hova. Ahol volt a verseny. Kiejteni nem muszáj, de jó hely.
Budapestről 6 órát autóztunk a lengyel-szlovák határtól nem messze fekvő faluba. Este 7 körül megkérkeztünk és elfoglaltuk a szállást ami a GoogleMaps szerint 950 méterre volt a versenyközponttól. Kicsit szétnéztünk, átmozgattunk a holnapi prológ előtt, beültünk vacsizni egyet.
Június 23. Stage 1. (Prológ) – Élménybringa (táv: 19.1 km/ szint : 820 m)
Eredmények (SPOILER ALERT!): https://mktime.pl/files/MTBTrophy2022/1SCLA.pdf
Aznap kivételesen kilencre kértem a szálláson a reggelit, mert a rajtunk is elég későn volt, ebédet meg már nem akartunk beiktatni a verseny előtt. Tominak 13:20-kor, nekem 12:52-kor volt a rajtom. Tehát akadt egy kis szabadidőnk. Én délelőtt lementem síugró edzést nézni a faluban, mert ilyet úgysem látok sűrűn, Tomi meg valami bürokratikus magyar kormányablak adminisztrációval szívott.
Az 5 km-re lévő bikeparkból indult a prológ, 4-5 fős csapatokban rajtoltattak minket 2 perc időkülönbségekkel. Rövid bemelegítés után beálltam a rajtba. Tomival azt beszéltük reggel, hogy szerinte én még sose izgultam versenyen. Ez persze baromság. Nem mondom, hogy szétvetett az ideg, de azért éreztem, hogy jókora drukk van bennem és a torkomban dobog a szívem, ahogy a speaker visszaszámol a startig. Elindultunk és azonnal magam mögött hagytam a másik 3 ellenfelet akivel összesoroltak a rajtban. Én elég rendesen kilőttem, mert úgy taktikáztam ezen a rövid távon, hogy az első 8 km-t erősen megrakom. Ugyanis ott felér a pálya 1200 m körülre és a mászás nagyrészét magunk mögött is tudjuk. Éreztem az erőt a lábaimban sorra kezdtem utólérni az előttem rajtolókat. Nagyon jó érzés volt, hogy halad a bringa és folyamatosan előzgetek lassabb versenyzőket. Voltak egész combos meredek részek, ahol a szegényes 32-42 végáttétellel meg kellett dolgoznom rendesen, de végül csak felrugdostam mindenhol a bringát. Sikerült az általam megálmodott tempót tartani és felérni a hegytetőre a 8. km környékén. Ekkor jött egy nagyon technikás köves lefelé, itt is össze kellett magam szedni, nagyon kellett figyelni. Néha-néha beragadtam lassabb versenyzők mögé, de általában sportszerűen elengedtek. Jött egy pici fel-le-fel-le hullámvasút 14-15 km-ig semmi extra nem történt, továbbra is haladt alattam a bringa és előzgettem.
Ezután következett az az egész prológ fénypontja. Konkrétan egyértelmű volt, hogy emiatt hozták erre a versenyt. 1220 méter magasból visszaereszkedtünk 633 m-re a rajt cél területre, egy őrülten élvezetes bikepark nyomvonalon. Nekem nagyon feküdnek az ilyen típusú lefelék, ahol nem lehet túl nagy sebességet elérni, mert rengeteg a szűk forduló, de sokat kell gépészkedni, mert köves, gyökeres és sok drop és letörés van benne. Teljesen odáig voltam, meg vissza és ezt az élményt csak tovább tetézte az a hamis kép, amelyet a sors elrendezett nekem ezen a futamon. Olyan volt, mintha én lennék itt messze a legjobb, mert úgy jött ki a lépés, hogy nem találkoztam az egész prológ alatt nálam gyorsabb bringással se felfelé se lefelé. Persze sejtettem, hogy itt vannak az erősebb ellenfelek a mezőnyben, de a nem egy időben rajtoltatás miatt velük nem akadtam össze. Azon kaptam magam, hogy mosolygok és eleresztek egy két hatalmas “juhúúút” száguldva lefelé a célba.
1:15 körüli idővel értem be, és azt éreztem, hogy közel sem lőttem el az összes puskaport. Abszolút 19. helyen végeztem, a 30+os korosztály 8. helyen. Ezzel elégedett voltam, mert az egész versenynek úgy álltam neki, hogy a Top15 a cél és azt is tudtam magamról, hogy nem vagyok egy nagy rövidtáv menő, így valami azt súgta nekem, hogy ez már csak jobb lesz másnapra. Tomi abszolút 81. helyen zárta a küzdelmet.
Június 24. Stage 2. – Dráma a végén (táv: 52.8 km/ szint : 2200 m)
Eredmények (SPOILER ALERT!): https://mktime.pl/files/MTBTrophy2022/2SCLA.pdf
Ez volt az első igazi hosszú szakasz. Tegnap este tele ettük magunkat pizzával, fagyizgattunk élveztük a napsütéses száraz időt, ami nem sűrűn fordul elő ezen a versenyen.
Az előző években mindig volt eső kisebb nagyobb mértékben. Most azonban ismét derült időre ébredtünk, jött a reggeli szertartás. Izotóniás kulacsok bekeverése, energiazselék pakolászása mindennek az ötszöri lecsekkolása, guminyomás, teleszkóp nyomás, nem fog-e a fék. Én még reggel a rajt előtt el is szaladtam a szerelőkhöz és lecseréltettem a 32-es tányéromat 30-asra, mert féltem, hogy nehéz lesz a mászás így. Főleg annak tükrében, hogy még 3 napot kell menni. A kicsi tányérnak úgy sincs ezeken a pályákon hátránya, nem volt félő, hogy lepörög egy esetleges sík szakaszon, mert itt még csak pár 100 méter sík sincsen, ahol ez érdekes lenne. A tegnapi Top30 a mezőny elejéről, az első rajtblokkból vághatott neki a futamnak, így bérelt helyem volt, lehetett menni nyugodtan bemelegíteni. A legelső amit konstatáltam, hogy nem látok mást az első blokkban, aki hardtail-el menne. Mindenki fullyval fog nekivágni az etapnak. Na mindegy – gondoltam – nem stresszelem magam rajta hanem yolo, jó ez így legalább nem kell cipelnem hegyre fel a hátsó rugóstagot.
Láttam egy két ismerős arcot előző évekből, tök jól esett hogy ők is megismertek és tudtunk dumálni, pedig még a COVID előtt találkoztunk. A szokásos AC/DC üvöltetés után 10 órakor elrajtolt a mezőny, mostmár rendes tömegrajttal. Amikor az aszfaltot elhagytuk a felvezető autó kiállt és elkezdődött a csata, rakta neki mindenki. Én próbáltam óvatosan és nyugisan kezdeni, fejben úgy éreztem, hogy a tervet tartom, de mégis nagyon elől találtam magamat. Ennek egyrészt örültem, másrészt izgultam rajta, mert féltem, hogy mégis túl erős lesz a vállalt tempó. Az első hegy közepénél picit próbáltam mesterségesen visszavenni és hagyni, hogy elmenjenek mellettem egy páran és hitegetni magamat, hogy majd az utolsó hegyen megyek egy nyelet, ha még futja erőből, most legjobb lesz lenyugodni és csak “go with the flow”.
Na de az istennek nem ment, elvitt a szívem, ma nagyon gurult alattam a bicaj, konkrétan ott voltam a top10-ben. A lefelékben megint nem lehetett csalódni. A legelső DH szegmenst öklömnyi kövek, és letörések jellemezték sok kanyarral. Azt vettem észre, hogy mostmár nem vagyok olyan nagy legény, a környezetemhez képest relatíve, mint tegnap ezek a srácok már nagyon nagy tempót vállaltak, igencsak össze kellett magamat szedni és koncentrálni, hogy legalább a látótávolságot tartani tudjam.
Megkezdve a második mászást kirajzolódott, hogy mi az ábra. Úgy vettem észre, hogy egy picit én húzom őket a hegyre fel, de lefelé 110%-ot kellett mennem. Igyekeztem hát rátenni még egy lapáttal a hegyre fel, hátha leszakadnak, hátha pszichésen fogást lehet rajtuk találni és azt mímelni, hogy nekem az a tempo még oké a 165-ös pulzusom ellenére. Az edzőmtől, Blazsó Marcitól hallottam, hogy ez néha működhet. Sajnos nem ment olyan jól, hogy nagy előnyt kovácsoljak, a tetőn picit lemaradva, de még mindig lihegtek a nyakamban. Így kezdtük meg a második nagy lejtőt, ami hasonlított a tegnapi prológ végéhez, tehát elvileg ez még feküdt is nekem. Ennek ellenére megelőztek és szépen nyúltak el tőlem már megint. Az erdőben sok kanyar volt, eltűntek sajnos látótávolságon kívülre, én meg annyira koncentráltam magára az ösvényre, a gyökerekre, a sziklákra, hogy nem vettem észre egy pályajezést és elmentem rossz irányba. A sok éves versenyrutinnak hála, párszáz meter után éreztem, hogy valami bűzlik, mert nem voltak olyan helyen pálya jelek, ahová én tettem volna. Így gyanítható volt, hogy sikerült jól elkavarni.Azonnal sprinteltem vissza a meredek emelkedőn, tolva a bicajt és a gyanúm beigazolódott. Ez kb. 30-40 másodperc időveszteség lehetett, de elég volt ahhoz hogy mentálisan megterheljen, hiszen most újra kezdhettem ledolgozni ellenük, amit a hegyen összeszedtem erőn felül. Nagy tempót kezdtem vállalni a lefeléken annyira utol akartam őket érni. Sajnos a következő mászás megkezdésekor így sem láttam őket, teljesen egyedül maradtam. Tippre abszolút 6-7. helyen. Próbáltam nem csüggedni, figyelni a táplálkozásra és próbáltam figyelni arra is hogy ne ragadjon el az Erő Sötés Oldala, ne kezdjek bele a kelleténél nagyobb tempóba az események hevében.
34 km környékén volt egy itató ott 1,5 kulacs izót töltettem, majd támasádba lendültem. Ott azt az infót kiabálták, hogy a 7. helyen tekerek. Tegnap láttam az eredményhirdetését a prológnak és az olyan menő volt. Arra gondoltam, hogy ha esetleg le tudnék szedni 1-2 embert még akkor meglehetne a korosztályos pódium. Mentem ahogy csak tudtam, de közben ésszel is mentem, nem hajtottam túl. Úgy érzem pont jól csináltam. A hegy tetejére egy sporttársat utol is értem, majd megelőztem. Teljesen vérszemet kaptam mert már láttam a fák között ismét a többi ellenfél mezét, akik az eltévedésemkor meglógtak.
Jött az utolsó hosszú lejtő, de szintrajz alapján tudtam, hogy lesz benne egy 80-100 méter szintet tartalmazó mászás is kicsivel a vége előtt, ott terveztem támadni. Picit távolodtak én meg nagyon-nagyon gépészkedtem a lejtőkön, hogy ne nyúljanak el jobban. Úgy gondoltam még beérhetem őket. Egy nagyon köves szakasz következett, ahol kellett a hatalmas sebesség, különben nem siklik át a bringa. Nekem ez most nem adata ki. Valami eltérítette az első kereket, a kormány keresztbe állt, hatalmasat zakóztam. Az esés utolsó képkockája az volt, ahogyan eltörik a fékkar és tépi ki magával az egyik váltókart. Szanaszét zúztam az oldalamat, éreztem, hogy kicsavarodott a jobb csuklóm, nehéz volt mozgatni. Ömlött a könyökömből, térdemből a vér, de engem csak a bringa állapota aggasztott. Az egész verseny veszni látszott. Alig volt idő fetrengeni, menni kellett, mert ketyegett az óra. “Majd a célban már meghalhatok” – nyugtattam magamat eredménytelenül. Gyorsan visszahajlítottam a kormányt és felpattantam a bicajra. Közben persze visszaelőztek. Tudatosult, hogy a hátsó féknek búcsút mondhatok. Vissza volt még 4 km meg kellett oldanom első fékkel a legtöbb helyzetet. Ez nagyon lelassított. Egy picit tudtam nyomni a letört csonkot, de ez alig adott hátsó fékhatást. Közben lüktetett a vállam, a könyököm, az egész oldalam, a csuklóm. Jött az utolsó emelkedő, ahol alig mertem visszaváltani, mert a váltókarom is elmozdult. Csak egy irányba működött a váltóm. Sajnos emiatt a mászáson is megelőztek. Próbáltam nem feladni és küzdeni tovább, de teljesen reménytelen volt, elúszni látszott minden. Innen még 2-3 perc lejtőzés után bent is voltam a célban. Teljesen össze voltam törve én is és a bringa is, de kicsit felvidított, hogy így is sikerült bejönnöm a 8. helyre (kategória 5.). Ez teljesen váratlan eredmény volt, sose mertem volna top10-ről álmodni a Beskidy Trophy-n.
Június 24/25. Hogy lesz bicajom a rajtig?
Ahogy etap után a zuhany alatt álltam és néztem a sáros véres vizet, fejben a károkat analizáltam. A fékkar kuka, szerezni kellett egy másikat és kicserélni a következő etap előtt. A váltókar nekem már egyszer esett ki hasonlóan ehhez, akkor meg tudtam szerelni, azt menthetőnek véltem. Elindultam hát a faluba, hogy szerezzek, egy fékkart. Szerencsére ez egy olyan, hely ahol 4 bringabolt is van, a közeli bikepark miatt, így be tudtam szerezni egy kis keresgélés után, egy új fékkart. Ezt levittem a szerelőkhöz a versenyközpontba, a futam után akik megcsinálták nekem a féket és olajjal tele töltötték. Este nekiálltam a váltó megszerelésének. Tomi korgó gyomorral várta, hogy elkészüljek, de én nem tudtam vacsira gondolni, addig amíg, pontot nem teszek a dolog végére. Sajnos akárhogy próbálkoztam, ez most nem ment és már késő este volt. Nem volt mit tenni, sajnos úgy kellett lefeküdnöm aludni, hogy teljesen bizonytalan volt, a holnapi versenyem.
Fájt még az esés után mindenem, nem is tudtam hogy feküdjek, valamint pszichésen is fel voltam zaklatva, így egy viszonylag szar alvás után másnap reggel, 8-ra elmentem egy közeli bringaboltba, hogy kicseréltessem az elsőváltót 2 órával a rajt előtt. Ráakadtam egy nagyon segítőkész gyerekre aki ugyan úgy atomjaira szedte a váltót mint én, és ugyan úgy rájött arra mint én. A váltó menthetetlen. Ezzel elment 15-20 perc, pedig mondogattam neki, hogy hagyja a fenébe, nem értett annyit sem angolul, így muszáj volt megvárni, hogy ugyanarra rájöjjön mint én. Az utolsó esélyemet készültem ellőni reggel 8:45 volt. Gyorsan eltekertem a versenyközpont szerelőihez, ahol meg kellett várnom, egy csókát aki azon siránkozott, hogy rossz hangja van a fékének. Uhhhh…. Végülis nem voltam ideges. 9:10 körül a szerelők elkezdtek foglalkozni velem. Volt náluk egy Shimano váltó ami az én Sramomhoz nem tudtuk, hogy fog-e működni. Nem volt nálam elég készpénz sem, kártyás fizetés offos volt, de Tobias a német sporttárs és jóbarátom SOS, hozzámvágott valamennyi eurót, amit utána utalással rendeztünk, mert már nagyon kapkodós lett volna minden. Végül 9:30-ra kiderült, hogy ez így akár még OK is lehet és lett egy bicajom, jöhetett a versenyzés. Mivel még át sem öltöztem, gyorsan visszasprinteltem a szállásra, 5 percem volt, mindent leellenőrizni és felaktiválódni a versenyzéshez. 9:55 körül kiértem vissza a rajt cél központba és beálltam az első blokkba, ami hamarosan zárt. Így picit sem ideálisan elkészülve, de mégis boldogan álltam a rajtban, hiszen örültem, hogy egyáltalán nem lett a 2. etap után DNF a dologból és rajthoz tudtam állni. Jöhetett a 3. szakasz.
Június 25. Stage 3. – Nehezek ezek a versenyek…főleg ha vesztésre állsz (táv: 49.2 km/ szint : 2000 m)
Eredmények (SPOILER ALERT!): https://mktime.pl/files/MTBTrophy2022/3SCLA.pdf
Amikor nekivágtunk fel voltam pörögve teljesen ezen a reggeli herce-hurcán. Bizonyítani akartam, hogy meg tudom csinálni ugyanazt mint tegnap, persze az esés nélkül. Be akartam bizonyítani, hogy a teljesítményem, nem egy statisztikai kiugrás volt, hanem az új normális formám. Az első hegy nagyon fájt. Arra a srácra tettem végig a kereket, aki tegnap 3. lett és úgy éreztem ez a tempó akár még mehet is a végéig. Aztán az első lejtőn tudatosult, hogy milyen nem várt károkat okozott a tegnapi esés.
Kiderült, hogy pszichésen szétestem tőle. Nem mertem úgy adni neki, ahogy kellett volna. Rengeteg pozíciót veszítettem. Folyton flashbackek voltak, ahogyan szanaszét zúzom a bicajt a köveken, ahogyan a váltókart látom elrepülni és pattogni le a köveken. Töredéke volt a teljesítményem a lejtőkön annak, amit normál esetben tudtam volna. Eluralkodott rajtam a félelem. Két lehetőségem volt a verseny ezen pontján. Az egyik az, hogy elfogadom, hogy ez nem az én napom lesz. Most koránt sem vagyok abban az állapotban, hogy nagyot alkossak.A másik lehetőség, hogy tovább erőltetem görcsösen azt, ami nem megy. Sajnos az utóbbit választottam. Ennek az eredménye az lett, hogy a legelső lejtőn ismét elestem. Nagyon nem volt vészes, csak annyi, hogy további zúzódásokat szereztem, de most ügyesen befeküdtem a bringa alá, így az nem sérült. Inkább mentálisan vágott a földhöz a dolog. Egyszerűen annyi történt hogy ahol nagy sebességet kellett volna átvinni, ott ráfékeztem ijedtemben és elpattogtam a köveken. Nem akartam elhinni, hogy ez most így megy, de ezen a ponton lassan már elfogadtam a valóságot. Ez most nem adja. Meg kellett húznom magam, a körülményekhez képest a legjobbat menni és inkább holnapra erőt hagyni.Kellett az idő hogy fejben is, hogy gyógyuljak, még túl friss volt az egész és a bénázásommal csak feltéptem ezek a sebeket.
Maga a szakasz is brutális volt. Sokszor voltak olyan meredek emelkedők, ahol csak tolni lehetett. Túltermett sziklákon kellett sokszor átemelni a bicajt. A lejtők nagyon gyorsak voltak, hosszan lehetett egyenesen engedni neki, a hatalmas köveken és vízmosásokon. A nap erősen tűzött, rengeteg kopár mászáson kivette az erőt a versenyzőkből. Azt éreztem, hogy most az emelkedők sem mennek. Próbáltam támadásba lendülni mint tegnap, de alig közeledtem valakire. Inkább csak erőn felül tartottam a távolságokat. Az utolsó mászást nagy lendülettel kezdtem meg, de sajnos teljesen túllőttem a célon, teljesen elkészültem. Az ellenfelek sorra előztek. Minden kezdett kicsúszni a kezeim alól. Arról nem volt szó, hogy ma felfelé is béna leszek. Erőnek erejével próbáltam legalább tartani a pozíciómat, hogy többen már ne menjenek el. Valamennyire sikerült a végén tartani a tempót egy-két ellenféllel, de éreztem hogy nagyon hátul lehetek. Végül 17. helyen értem célba abszolútban (kategória 8. hely).
Erre volt elég a tipródás. A célban miután lecsengtek a dolgok, elégedett voltam, amikor ezt megtudtam, mert a körülményekhez képest még jónak is ítéltem. Sokkal hátrébb becsültem magamat. Elhatároztam, hogy holnapra rendbe rakom magamat fejben. Aznap elmentem egy masszázsra, chilleztem a haverokkal a kávézóban, Tobiassal és Tomival megbeszéltem a szakasz fáradalmait és röhögtünk egy jót egymás élményein. Egy-két angol sporttárs is becsatlakozott a csevelybe. Eszembe is jutott, amit John Cleese mondott: Ha nem tudsz nevetni magadon, akkor túl komolyan veszed magadat. Így inkább kinevettem a mai nap eseményeit, azt hogy mennyit bénáztam és azt, hogy olyan fáradt voltam a célban lévő frissítőpontnál, hogy elestem a bicajjal egy helyben állva.
Június 26. Stage 4. – A visszavágás (táv: 53.3 km/ szint: 2100 m)
Eredmények (SPOILER ALERT!): https://mktime.pl/files/MTBTrophy2022/4SCLA.pdf
Tegnap este nézegettem az összetett állását. Durva volt, hogy 3 etap után a 7. helyen álltam korosztályban. Mármint nem ez volt a durva, hanem hogy előttem a 6. litván srác 4 másodpercre volt tőlem, az 5. dán csóka is mindössze 20 másodpercre. A 8. helyen álló skót kolléga le volt maradva 2 perccel, sajna az sem egy megnyugtató előny. Szóval úgy lehetett megint neki állni, hogy ebből még kb. bármi lehet. Az utolsó nap dönt. Nekem ez akkora nyomás volt, hogy rájöttem, hogy ezt el sem tudom viselni. Tehát úgy döntöttem, hogy inkább nem viselem el. Vagyis ezzel inkább nem is foglalkoztam. A rajtszámjait a fent említett versenyzőknek direkt meg sem jegyeztem. Az volt a taktika, hogy most csak magammal foglalkozok és talán ez lesz a nyerő ötlet, ahelyett hogy kinézem az egyiküket és teszem rá a kereket görcsösen.
Reggel nagyon másnapos voltam, amikor felébredtem. Olyan bringamásnapos. Nem tudtam elképzelni, hogy lesz ebből ma verseny, totál szét voltam csúszva az elmúlt három nap után. Azt néztük Tomival, hogy a rajt előtt fél órával még kongott a versenyközpont az ürességtől. Kb. már csak azokat a vadnyugati ördögszekereket hiányoltam onnan ahogy átfújja őket a szél.
Nyögvenyelősen gurultam egy kört bemelegítés címszó alatt, utána korán beálltam a rajtba, hogy ne kelljen többet bemelegíteni mert az fárasztó. Komótosan kezdtem, és az első hegyen annak rendje és módja szerint ott hagyott mindenki a picsába. Kivéve egy valakit. Véletlenül őt tudtam, hogy kicsoda, a magammal kötött megállapodás ellenére. Az a litván srác, aki 4 másodperce volt előttem. Mintha ő nagyon figyelne rám, teljesen leutánozta a tempómat. “Na ennek a fele sem lesz tréfa” – gondoltam.
Az első lejtőn tudatosult bennem, hogy ismét kezdek a régi lenni. Nem volt egyszerű mentálisan a nagy tempó a többiekkel a nyakamban, de a barátnőm jóga közben tanított egy jó stresszoldó légzés gyakorlatot, aminek az alkalmazásával, sikerült a félelmeimen felülkerekedni és csapatni lefelé, mint akinek nincs vesztenivalója. Egyértelműen kijelenthető volt, hogy ismét a régi voltam, a fejem kitisztult, a félelmeimet legyőztem.
Összesen 4 hosszú mászásból állt a mai etap mindegyik felment 1100 m körülre. A második mászáson finoman, de egy picit jobban megraktam. Itt vált 100%-osan egyértelművé számomra, hogy a litván ellenfél csak engem figyel. Mindketten kezdtünk egyre több versenyzőt utólérni, akik elmentek az elején mellettünk. Úgy tűnt, hogy ezúttal a lassú kezdés fokozatosan meghozza a gyümölcsét. Jól haladt a duónk. Egyébként itt néhány olyan lejtő is becsúszott, ami pár száz méteren totál olyan volt, mint egy átlagos szlovák vagy magyar mtb versenyen. Kezdtem is azon gondolkodni, hogy ezek betegek-e, hogy nem a patakmederben viszik le a mezőnyt, hiszen állandóan csak extrém lejtők vannak. Hát kellett mondanom… később az etap során tényleg jött egy olyan downhill, ami konkrétan patakmeder volt, de erről később.
Úgy éreztem, hogy egyre gyorsulunk, de az ellenfelem tapadt rám mint a pióca. A harmadik hosszú mászáson viszont észleltem a gyengeségének jeleit. Néha amikor jobban megrugdostam a pedálokat, picit lemaradt. Végül úgy jött ki a lépés, hogy az utolsó, hegy fog dönteni. Fogalmam sem volt, hogy a többiek merre vannak, sajnos a belső megállapodásomhoz kötve magamat nem is szabadott, hogy érdekeljen, de azért csak rá kérdeztem a litván gyerektől, hogy tudja-e hogy a skót srác merre van. Azt mondta, hogy szerinte előttünk, szóval igyekezzünk. Neki nem szabadott hagyni, hogy 2 perccel hamarabb beérjen. Elérkezett a rettegett utolsó mászás. Előtte felvettem egy kulacs vizet az itató ponton, betoltam 2 zselét és rákészültem lelkileg a következő 5-6 km hosszú hegyre, ami nagyon fog fájni. Még utoljára visszanéztem az ellenfelemre és éles tempóváltást eszközöltem, nyílt támadásba kezdtem, nem is próbáltam már a lapjaimat palástolni.
Úgy tekertem mintha megint a prológ időfutamán lennék, tudtam hogy csak pár kilómétert kell kibírni. Csak az órámat néztem, ahogy növekednek a kilóméterek és összeszorított fogakkal raktam neki. Amikor 1 perc után hátranéztem, sehol senki sem volt. Kezdtem örülni, egy ellenfelet kihúzhatok, a litván nem bírta, jöhetnek a többiek. Sorra mentem el az utolért versenyzők mellett. Nagyon lelkesítő volt legalább 8 ellenfelet az utolsó hegyen fogtam meg, senki nem tudott jönni velem. Hamarosan befogtam a skót kollégát is, de az összetettben 20 másodperccel előttem lévő dánnak nyoma sem volt, őt már nem értem utol az utolsó hegymenetben.
Így is várakozáson felülinek ítéltem, a teljesítményt, amit a sikerült mennem. A tetejére felértem az abszolút 7. helyre. Jött az utolsó DH szegmens, patak mederrel természetesen. Saras vizes és köves volt, csak azért mentem le két keréken, mert üldöztek és féltem, hogy megfognak. Eszembe jutottak Kovács Tomi bölcs szavai “Néha csak el kell engedni a fékeket, becsukni a szemet és majd lehoz a bringa.” Éreztem, hogy nagyon nagy bajban lehetek, ha ebbe a kis poénos mondásba éles helyzetben kapaszkodok mentálisan. A szememet mondjuk nyitva tartottam és csináltam Zsófi légzés gyakorlatát, amennyire a rázkódás engedte. Persze, a fullysok így is utólértek, sajnos 2 pozíciót vesztettem a célig, de ott egye meg a fene. Hogy William Shakespeare Machbetjéből idézzek: “Merek annyit amennyit férfi ezeken az istenverte, kaotikus letöréses és csecsemőfejnyi kövekkel teleszórt vízátfolyásos enduro downhill szegmenseken merhet egy hardtail cross country montainbike-al, aki többet mer nem ember” Örültem, hogy ismét a top10-ben zártam és valahogy lehozott a BMC a célba. Abszolút 9. helyen értem be, sikerült bizonyítanom hogy a 2. etap sikere nem statisztikai kiugrás volt, hanem tényleg ide való vagyok teljesítményben. A korosztályos összetettben megszereztem a 6. pozíciót. Nem volt hiányérzetem. 11 óra 1 perc alatt sikerült a 4 etapot letekerni. A győztestől kb. egy órát kaptam a 4 nap alatt.
Szerintem jövőre is itt a helyünk. Tobias, aki nagyjából bejárta Európa többnapos versenyeit a Transalpon át a Sudety-ig volt mindenen. Sokat elmond, hogy szerinte a Beskidy Trophy a legtechnikásabb mind közül. Aki meg akarja tapasztalni ennek a sportágnak az esszenciáját, annak egyszer az életben el kell ide jönnie. Le a kalappal a szervezés előtt, itt mernek nagyot álmodni és izgalmas pályát jelölni. Ez nem csak egy verseny, hanem egy igazi kaland is egyben.