Kezdjük is azzal a munkahipotézissel, hogy a bicikli mindenre használható. Mindenre. A feltevés igazolásához nem mást, mint a bringás focit fogjuk használni. Foci… biciklivel… Nem tudom, hogy a népes olvasótábor hány százaléka számára ismerős a műfaj, de abban megállapodhatunk, hogy nem tartozik a mainstream sportágak közé. Valahogy így fest:
Mivel hazafias bringásokként szeretnénk a mindenkori politikai elit kedvében is járni, ezért – és persze merő kíváncsiságból – kézenfekvőnek tűnt, hogy kipróbáljuk wannabe focinemzetünk szent sportját, és a mi kedvenc elfoglaltságunkat sajátos módon keresztező (azt hiszem egy tacskó-bernáthegyi keverékhez tudnám leginkább hasonlítani) sportfoglalkozást. Szerencsére Sipi ebben is képben van, így nem kellett sok hozzá, hogy kicsi, de kalandvágyó csapatunk a Lónyay utcai iskolában meglátogassa Krausz Danit, a bringás foci hazai nagykövetét, aki délutánonként az ottani vállalkozószellemű diákokat tanítja a szóban forgó sportág fortélyaira. A személyes impressziók ismertetése végett, álljon most itt kalandoraink élménybeszámolója.
Niki
Nyilván nekem sem kell a hülyeségért a szomszédba menni, így amint meghallottam a bringásfoci ötletét, máris fellelkesültem, hogy újabb nem létező sport, amit kipróbálhatok. Az első sokk akkor ért, amikor beléptem a tornaterembe és megláttam a földön fekvő valamiket, amik annyiban hasonlítanak egy bringára, hogy van kerekük. Kezdtem elég furán érezni magam, mert akárhogy is néztem, valahogy úgy tűnt, mintha legalább háromszor ilyen hosszú kar és fele ilyen rövid láb kéne a használatukhoz. Aztán jött is Danitól az első instrukció, hogy akkor ezzel most először ülve, de el kéne indulni. Mivel sosem ültem fixin, alapvetően akadtak már itt problémák. Első óra végére ugyan tudtam haladni, és próbálkoztam megállni is, de leszűrtem a tapasztalatokat, miszerint:
a, az, hogy csak úgy ácsorogsz a bringán, elképesztően fárasztó
b, már csak körbe menni is fárasztó
d, hónapok kemény munkája lesz, mire annak a fura alakú labdának lapot osztanak nálunk
Mindenesetre a harmadik alkalom végére már sikerült mérhető ideig trackstandelni, sőt elengedett kézzel is sikerült. A labdát azért még gondosan elkerülöm, de bebizonyosodott, hogy nem teljesen reménytelen a helyzet, és majd ha egyszer igazán beletanulunk, még akár élmény is lehet egy meccset lejátszani. Nem vagyunk bosszúálló típusok, de azért Danit egyszer elvisszük a hegyre montizni… 🙂
Sipi
Azzal kezdeném, hogy az edzések teljesen átírták a hétfőről alkotott általában borús világképemet. Minden hétfő délutánt úgy várok három hete, mint az említett tacskó-bernáthegyi keverék a délutáni sétát. Az ötletet én hoztam a csapatba, régóta nagy vágyam volt hogy közelebbi ismeretségbe kerüljek egy ilyen fura bringával. Danival 2 éve találkoztam, az akkori Bringa expón tartottak bemutatót amit tátott szájjal néztünk. Természetesen ki is lehetett próbálni a gépeket, szóval én az első edzésre már úgy mentem hogy legalább 2 perccel a többiek előtt vagyok 🙂
A cél, amiért úgy döntöttünk a bandával hogy elmegyünk és megtanuljuk ezt a sportot, a technikai fejlődés és az egyensúly érzék fejlesztése. Ez a folyamat már pár edzés után jól láthatóan elindult, lassan eljutunk oda, hogy egy fénykép erejéig meg tudunk állni egymás mellett kitámasztó kerék nélkül is 🙂 Az mondjuk már az első alkalom után tudatosult bennem, hogy a labdázástól még nagyon messze vagyunk, de oda azért már sikerült eljutni hogy legalább arrébb tudjam pöccinteni a labdát a kerékkel, vagy hogy a felém dobott labdát el tudjam kapni és visszadobni miközben a biciklivel egy helyben állok. Nem mondom hogy ez a tudásanyag olyan amit minden biciklisnek el kell sajátítania, de baj biztos nem lesz belőle 🙂 Idén jó lenne addig eljutni hogy legalább egy meccset le tudjunk játszani. A fejlődésünk jelenlegi ütemét nézve ez talán nem is annyira lehetetlen cél. Ha nem jön össze, akkor se lesz sírás, jól érezzük magunkat és a téli álomból sokkal technikásabb versenyzőként fogunk ébredni tavasszal.
Ricsi
Miután túlléptem a hogyafenébenéznekkiezekabringák fázison, a következő fennakadást a sportszer fixisége okozta. Mivel az elmúlt időszakban elburjánzó szakáll mellé se fekete keretes szemüveget, se favágó inget, se fixit nem rendszeresítettem, teljesen új élményként ért az örökhajtós bringa, olyannyira, hogy az első kb 5 percet káromkodás, meddő elindulási kísérletek, valamint még egy kis káromkodás töltötte ki. Miután végül sikerrel abszolváltam a beugró feladatot, már csak azt kellett megszoknom, hogy ha nem tekerek folyamatosan, akkor bizony táltos paripám megáll, kevésbé kedvező esetben ledob. Ez újabb 10 percet igényelt. Az első egy órás etap végére már sikerült egy helyben állni, miközben csak egy kézzel fogtam a kormányt. Achievment unlocked. A labda nem került elő aznap, de ezt senki nem vette sértésnek, ahogy a következő alkalommal sem, amikor még mindig inkább egy tömeges balfaszkodásra hajazott a teljesítményünk. Szerencsére szépen lassan mindenki fejlődött, én például már végig tudtam egykerekezni a hosszába a tornatermen szarul, illetve tudtam oldalra ugrálni, de csak balra, valamint az első kerék pakolgatásával egy kört leírni úgy, hogy a hátsó kerék kb egy helyben marad, persze ezt is csak balra. Itt jegyezném meg, hogy nem tartom magam kimondottan ügyetlennek a bringás egyensúlyozós feladatokban, de itt úgy izzadtam, mint kurva a templomban. A legutóbbi, egyben harmadik edzésen önhatalmúlag előszedtük a labdát, de az se lett volna baj, ha inkább mégse tesszük. Maradjunk annyiban, hogy van itt még néhány óra munka addig, amíg nem csak tereptárgyként fog funkcionálni. Egyelőre inkább csak zavar. Az eddigi élményeket összefoglalva, elég komoly móka faktor van ebben a dologban, illetve reményem szerint technikai edzésnek sem utolsó, de ez majd akkor derül ki, amikor montin, SPD-vel becsatolva, hanyag eleganciával, tompa puffanás kíséretében eldőlök, mert épp nem adta ki valamelyik technikai elem.