Előre is elnézést kérek, de írás közben rájöttem, nem tudok röviden fogalmazni. Ezért csak akkor olvassátok el az utolsó részt, ha elég türelmesek vagytok hozzá(m)!
Tehát Gosauban vagyunk, csütörtök késő délután, két nappal a verseny előtt. A szállásunkat ugyan könnyen megtaláltuk, de sokként ért a hír, hogy épp csőtörés van, a mosdókat nem lehet használni. Kisebb pánik, de mivel leleményesek voltunk, megoldottuk a kisebb ügyeket, ki itt-ki ott.
A hátramaradó időre egy laza átmozgató tekerést terveztünk még két „B” távos jó madárral, akik addigra már leértek. Így a kis 5 fős magyar csapat lazázott 1 órát. Este vacsora, egy jól megérdemelt käsespätzle + egy korsó kenyér, mert ugye odafigyelünk az étkezésre!
A pénteki terv 1,5 óra tekerés az Ewige Wandhoz, mert ez a rész általában mindig sáros, és mivel Niki távja is átmegy ezen, meg akartam mutatni neki, hogy szerezzen egy kis rutint. Meglepődve tapasztaltam, hogy száraz a pálya ezen része. Tehát technikáztunk egyet, Nikinek is tetszett és ügyesen lejött rajta. Utána ebéd, és gyors bike check, mivel az „A” távon résztvevőknek kötelező a bringa ellenőrzés. Azért ez egy jó ötlet, a legalapvetőbb dolgokat nézik át, fék, hajtás, gumik stb. és ez után vehetjük csak át a rajtszámot. Ebéd után még a support team-el (Tesóm, Robi, Marcsi) eltekertünk ahhoz a ponthoz (Weissenbach), ahol másnap 110km-nél kell majd frissíteniük minket. Tesóm egyébként kicsit sem parázott, mikor kérdezte tőlem, mi lesz, ha nem érnek oda időre. A válaszom: akkor lehet elbukjuk az egész versenyt, mert nem lesz mit ennünk. Így jól meg is nyugtattam őt, hogy csak ennyi a felelőssége! Nagyjából ettől a ponttól kezdve sík ideg volt. 🙂
Végezetül egy gyors bringa expo vizit. Itt ahhoz képest, hogy én akartam vásárolni, Niki költött el egy halom pénzt helyettem is. Sikerült a napot mozgalmasan eltölteni, már csak egy vacsi, bringa felkészítés, és mit vigyek magammal dilemma volt hátra. Másnapra szép időt jeleztek, de délelőtt talán 1mm eső is eshet (hát persze). A bringára felszereltem a rajtszámot és a szintdiagrammot (limitidőkkel felírva), guminyomás belőve, láncolajozás, túlélő pakk felragasztása a vázra. Azért a táv nagyságát mutatja, hogy a szintdiagram közepét a kormányon kitakarta a Sigma kütyüm, amivel sikerült úgy 60km-t nem látnom, ami csupán egy magyar középtáv. De nem baj, maradt még 150km, ami jól látható volt.
A legnehezebb feladat az volt, hogy eldöntsem milyen ruhát és mennyi kaját vigyek magammal. Vajon reggel 5kor hideg lesz? Az ágyra szépen kiszámoltam, hogy óránként mit kellene ennem, és ennek a felét kell vinni első körben. Így nagyjából 1,5m3 zselé, energiaszelet és egyéb finomság volt kikészítve az ágyra. Azért átgondoltuk az evést, az alap taktika az volt, hogy óránként egy zselé, először csak sima, a táv második felére pedig BCAA és koffeines zselé is mehetett, két óránként pedig valami energiaszelet. A frissítőknél pedig csak szilárd dolgot veszünk magunkhoz, amit épp megkívánunk. Ezen felül még 5-6 megszokott Biotech izót és néhány sótablettát vittem magammal. Néztem is, hogy a kiszámolt adagokat a táv első felére hogyan fogom betenni a mezem hátsó zsebeibe reggel.
Ágyba kicsit későn kerültem, kicsivel 11 után. Így korán lesz a reggeli 3 órás kelés, gondoltam. Nem aludtam túl jól, már vártam a versenyt. Nekem az már az ébredéskor kezdődött. Ezt a hülyeséget, aki kitalálta a 3-kor kelést? Niki és Tesóm is keltek velünk, mint hű kísérők. Még Boda Peti is hozzánk csapódott, így 3 bringával a tetőn elindultunk Gosauból a verseny rajtjához. Peti pár tanácsa a versenyre: egyél szilárd kaját, sok szilárdat mert az jó, és akkor ettél szilárd kaját is! Én meg gondoltam nyugodjál le, mert attól megnyugszol! Sipivel még annyit beszéltünk meg, hogy végig együtt nyomjuk le a távot, vagy épp együtt bukunk el.
Állunk a rajtban, sokkal frissebben, mint amire számítottam. És ahogy kezdett hajnalodni, jöttek a baljós árnyak. Ahogy lassan világosodott, lehetett látni, hogy itt bizony esni fog, durván sötét felhők gyülekeztek felettünk. Nem jó előjel. Pedig kellemesen meleg volt, szinte sok is volt rajtam a karmelegítő és a térdmelegítő, amit inkább le is vettem.
És akkor 5:00, indulás! Szép lassan, hiszen még van 15-16 óránk az előzgetésre. Ez most nem egy magyar középtáv lesz.
Véleményem szerint sokan erősen bekezdtek. De mi nem engedtünk a kísértésnek, az első két hegyet amúgy is ismertem, tudtam, hogy elég gyorsan begorombul a meredeksége. Az első egy-két órában bosszantó módon nagyon nagy volt a tumultus, kiléptek előttünk a legrosszabb helyeken és hasonló. Bosszankodtam is, hogy miért ilyen ügyetlenek az emberek. Aztán elkezdett szemetelni, majd szakadni, és végül ömleni az égből mindenféle. Jó, gyorsan félreálltam, hogy felveszem az esőkabátot, ha már vittem magammal. Ezzel két hibát követtem el: nem tudtam besorolni az 50-el lefelé száguldozó bringások közé, mint amikor a leállósávból próbálsz kigyorsítani az autópályán 0-ról. Kettő, mire felvettem, elállt az eső. Ezzel a malőrrel sok helyet vesztettünk. Sőt ezt az esőkabátosdi fel-le dolgot eljátszottam még egyszer.
Az Ewige Wandnál sikeresen ledobtam a láncot, egy kis szerelés, és újabb 30 hely hátra. Az első limitpontból a saját tervünk szerint 10 perccel kicsúsztunk, az ennyi bénázással nem is rossz. Azt nem értettem, hogy sok ember rövid mezben és nadrágban nyomta az esőben, mintha semmi sem történt volna. Azért a cuppogó zokni a cipőben, és hogy még hátra van 180km, egy igen érdekes érzés. Itt nagyjából már úgy néztünk ki, mint a malacok. De fura módon élveztük. Újra fel-le, fel-le. Ami rosszul érintett, hogy hideg esőben a térdem gyakran megfájdul, sajnos most is ez történt, így kénytelen voltam bevenni egy fájdalomcsillapítót, csalás ide, csalás oda. A szervezetem úgy 50km után kezdett lekorlátozni, addig engedett tekerni, amíg nem fájt a térdem, így nagyjából 145bmn-nél magasabbra nem is mentem fel a pulzusom, még a legmeredekebb részeken sem. Egy idő után rákaptunk a saras terepre, kezdtük felvenni a tempót, és jól mentünk, de itt az „A” távon már kellett is, itt nincs idő a tökölésre.
Néha azért kiestem a ritmusból, például a sípályánál elbénáztam, és utána meg nem tudtam belépni a pedálba. Két cseh lány el is ment mellettem, és olyan lesajnálóan néztek rám. Jól fel is idegesítettem ez miatt magamat, Sipi meg jól kiröhögött, de jön még kutyára úthenger. Első és utolsó esésem is vicces, éppen araszoltunk lefelé egy igen technikás csúszós egynyomos ösvényen, amikor mögülem, olyan Sipis elesős nyögést hallottam. Nem mentünk gyorsan, ezért gondoltam, ha el is esett, nem lehet nagy baj. De azért megálltam, hogy hátranézzek. Ekkor a támasztó lábam egy kövön kicsúszott, így én balra dőltem, ő meg kicsit mögöttem jobbra. Néhány osztrák meg jót mulatott ahogy esünk-kelünk, persze a csirkék tolták, nem úgy mint mi.
Az Ewige Wand másodszor már nem esett jól, nagy különbség van 20km és 100km után egy technikás rész kivitelezésében, főleg úgy, hogy hátba csap az „E” táv eleje. Szépen fogytak a zselék és minden egyéb, és végre 110km-nél találkoztuk Tesómékkal. Nagy volt az öröm, igazi őrjöngő hármas fogadott minket. Bár egy kicsit késésben voltunk, a megbeszélt 12:30 helyett itt 13:30-ra érkeztünk meg. Feltankoltak minket, és irány az utolsó kis hegy, amin Niki „F” távja is száguldozott. Sajnos nem sikerült Nikit beérnünk és a fenekére csapnom, sőt a legkisebb hegy soha el nem fogyónak tűnt. Itt már fejben akartunk gyorsan túl lenni rajta, mert azt hittük szorít a limitidő, és ezért voltunk türelmetlenek és tiszteletlenek a heggyel. Valahol lefelé beértünk két „F” távos magyar lányt, aki mondták egymásnak, engedjük el a nagymenőket. Utána visszakiabáltam nekik magyarul hogy köszönjük szépen lányok. Lett nagy nevetés, meg hajrá fiúk, ugyanis meglepődtek, hogy magyarok vagyunk.
A másik a rettegett all-mountain táv. Finoman fogalmazva is itt menjen az, akinek több anyukája van. Ilyen sárban, csúszós kövek között nagyon durva volt. Nekem egy örökkévalóságnak tűnt itt lecipelni a bringát, főleg a fájó térdemmel. De végre 130km, és Bad Goisernbe értünk. Itt azt számolgattuk, hogy kiestünk, mivel mi a legközelebbi limitpontot úgy hittük Salzbergnél lesz, de nagy örömünkre benéztük, mivel Bad Goisernben volt. Így újult erővel nyomtuk tovább a tóparton, mert rájöttünk, hogy nem is állunk rosszul az idővel, bár a 14 órán belüli álomidő itt már nagyon elszállt. Az obertrauni zsíros kenyeres-kólás frissítő után végre ott álltunk az ikonikus Salzberg előtt. És feltépték a régi sebeimet, eszembe jutott a fotós a vigyori fejével. De végre túljártam az eszén, és a szerpentineken kitekertem szép lassan, komótosan. Három évembe került a bosszú, de megmutattam neki, hogy mulat a magyar!
Az aszfaltos részre érve megint felszálltam, követtem Sipi példáját, aki előttem járt, de legnagyobb meglepetésemre őrjöngő szurkolóink és support team-ünk ismét ott várt minket a bánya mellett. Ez szuper jó volt, Tesóm leellenőrzött hogy még egyben vagyok, és néhány go-go Tesóka kiáltást bezsebelve elhagytuk őket. Itt fura módon a régi superman pozíció helyett simán toltuk és közben beszélgettünk. Már éreztem a végét, hogy meglesz, bár a legnehezebb hegy, a Rossalm még hátra volt. Ez az a hegy, aminek soha nincs vége, és nulla pihenés, csak felfelé. A tetején pedig még 5km fel-le. Ez már kikezdi a legedzettebbek idegeit is. Ezen a hegyen kezdett először fájni a hasam a sok űrkajától, ezért szép lassan be is lassultam. Sipi meg lehagyott, ment a saját tempójában. Apropó Sipi, ugye írtam a kutyára úthengert. Ő álló helyzetében dőlt el becsatolt pedállal a lehető legegyszerűbb helyen. Ezen annyira röhögtem miközben épp egy valamit ettem, hogy majd meg fulladtam miatta. Ez még megalázóbb volt, minthogy elmentek mellettem a lányok szerintem! Ebben az volt a durva, hogy lementünk már ezer technikás helyen, ahol számtalanszor eleshetett volna, és akkor a legamatőrebb módos dől el! 🙂
Szóval otthagyott, lehet megsértődött, amiért kiröhögtem 4 órával ezelőtt. Ekkora már kezdtem fáradni, és az utolsó Gosausee melletti limitidő is elkezdett közeledni. Étvágyam már nem volt, már csak normális, szilárd, meleg ételre vágytam, úgy számoltam azt a maradék 2 órát már kibírom. Csak a vizet kívántam, semmi mást. Egy örökkévalóságnak tűnt a nagy hegy, de végre száguldás, csak óvatosan, mert se előttem se utánam senki. 180km környékén egyedül már fő a biztonság. 15 perccel a limitidő előtt sikerült beesnem, kicsit izgalmasra sikeredett. Már csak egy hegy, ami bár „kicsi”, de sokak szerint a leggonoszabb. Nem baj, lenyomom, bármi is lesz. Azon felül, hogy a fenekemen már nem tudtam ülni, a lábaim még vittek. Lehet gyök kettővel mentem, de mivel a körülöttem lévők is így mentek, ezért nem tűnt fel a lassúságom. Végre átbuktam a hegy túloldalára, kis száguldozás, és végre megláttam Gosaut. Itt elkezdtem számolgatni, hogy lehet, nem érek be 9:00-ig. Még a végére beletettek egy-két kisebb dombocskát az útvonalba, csak hogy fájjon, és nehogy könnyen megszabaduljunk a hegyektől. A végén mindenki nézegette az óráját, elkezdte a vert sereg nyomni, mint a bolondok. Ebből én sem maradhattam ki, nyomtam, ami még kifért. Még egy kellemetlen meglepetés, pár km-el a cél előtt lemerült a Sigma kütyü, nagyszerű, gyorsabbnak kellett volna lennem és akkor nem történik ez meg.
Végül sötétedés előtt sikerült beérnem, és még nekem is tapsolt a tömeg, de jó volt! A célnál volt mindenki. Ahogy beérkeztem már vártak egy korsó sörrel, mint az igazi bajnokot. Ez a sör de jól esett a sok izo után! 🙂 Sipi előttem érkezett be 10 perccel, így gyakorlatilag együtt örültünk meg gratuláltunk egymásnak.
Gondolatok a verseny után:
– alapvetően jól csináltunk mindent
– tavaly a „B” távon 14,5km/h most „A” távon 14,3km/h lett az átlagsebességem
– sztem én álltam meg a mezőnyben a legtöbbet pisilni
– ha nem fáj a térdem jobb lett volna sokkal
– szerencsére nem volt nagy technikai probléma
– erősebbnek kell lenni, inkább felfelé, a lefeléken elég volt a tempó
– halandó ember is tud droid lenni – legfeljebb lassú droid
– élveztem „majdnem” minden percét
– Sipivel jó kis duót alkottunk
– gyakorlatilag Sipi miatt estem el 🙂
– csak egyszer volt veszélyben a verseny, amikor fulladoztam a röhögéstől Sipi esése miatt
– nem volt nagyobb mélypont, ahogyan a droidoknál nincs is
– kell egy kényelmesebb nadrág
– a végére nem csak úgy néztünk ki, de olyan büdösek is voltunk mint a malacok
– vihetem a bringát a szervizbe megint
– bár a végén végeztem 16:06-os idővel, nagyságrendileg 200 embernek a 720-ból nem sikerült teljesítenie
– a Sigma mégis megőrizte a memóriájában a tracket – így mehetett fel a Stravára (különben meg sem történt a verseny)
– a verseny után azt mondtam elég volt ez a táv egyszer, feltettem az I-re a pontot – 5 nap után halkan megjegyeztem Nikinek, szerinte mi lenne, ha jövőre megint megpróbálnám? 🙂 – Erre kiröhögött, hogy ezt tudta előre.
Nagy élmény volt teljesíteni a versenyt! Megmondom őszintén, hogy az „A” távval lett kerek a történet, így váltam droiddá, és szereztem meg a FEKETE pólót. Ebben a távban minden benne van, ami kell egy jó versenyhez (taktika, étkezés, hidratálás, kitartás, technikázás, száguldás stb.), csak ajánlani tudom. Persze ehhez elég komoly felkészülés szükséges, én kb. a kategóriámban középtávokon a mezőny 20% körül érek be. Ezzel az erővel így sikerült teljesítenem. Érdekes módon nem fáradtam el annyira, mint tavaly a „B” távon. A sok befektetett energia, célzott edzés olyan időben is, hogy inkább ültem volna a kanapén, végül megtérült.
Végül köszönetet kell mondanom a Canyon bringámnak, a Sponser űrkajáknak, Tesó, Robi, Marcsi support teamnek, edzőbá Szalay Petinek, és persze Nikinek, bár ez neki kötelessége volt.
Első rész: Az ébredő droid
Második rész: A hosszú és sokszor unalmas Droid képzés