Idén hamarabb kezdőtek a kalandok. Először Brac-on tekerészhettem a csapattal, a szokásosnál többet, mint bármikor életemben a szezonnak ebben a szakaszában. Akkor még nem gondoltam, hogy alig egy hónappal később hasonló borításon veretek 4 napon át. Mert amolyan beugróként eljutottam a 4 Islands többnapos versenyre. Ráadásul itt duóban kell nyomni, így a lehetőséggel együtt Wouter személyében egy nagyon hasonló beállítottságú partnerhez csatlakozhattam. Kérdezhetitek, hogy ilyen erős vagyok? Hát persze, hogy nem. 🙂 Az utóbbi két hónapban nagyon rájárt a rúd, folyamatosan beteg volt, meg túledzett, fáradt, alig jött el bringázni. Pár héttel a verseny előtt érezte, hogy az eredeti felállás, hogy Blazsó Marcival a dobogóért harcoljon, nem fog menni. Így egyszer csak jött a megkeresés, hogy lenne-e kedvem „easy” -ben végig menni, mert a meghívását azért nem mondaná vissza, és jó kis holiday lenne. Lövése sincs, mit fog bírni, lehet, a célig sem jutunk el, rólam meg tudja, hogy nekem nem gáz, ha várni kell rá. Ja, persze, gondoltam, majd én várok rá… 🙂
Lehet erre nemet mondani? Jó kis társaság (eredetileg Roniék is jöttek volna), állítólag szép környék és falvak, plusz élvezetes trailek. A bibi csak az volt, hogy hajtós időszakom van, volt pályázatírás, angol nyelven konferencia szereplésem, amire csak kellett készülni, meg csak stressz, utána pedig folytatni a labormunkát, ill. egy szakcikket is írunk, ami a mi szakmánkban nem két nap és május eleje a határidő. Szerencsére zöld utat kaptam, ezúton is köszönöm a főnökömnek, hogy ilyen rövid határidővel, ennyi dolog közepén eljöhettem!
Mire számítottunk, mi volt a cél? Semmi versengés, csak az, hogy érezzük jól magunkat, és majd napról-napra meglátjuk, mi lesz.
Első nap be is álltunk a boxunk utolsó harmadába. Szépen pörgettem, nem siettem nagyon, Wouter pedig elvolt mögöttem. Az első igazán jó kis trailen aztán jött a pofán csapás. Wouter valahogy előre került, próbáltam utána eredni, de brutál lassú volt mindenki, nem igazán volt hely előzni; vonatozunk. Pedig milyen jó kis csapatós ösvény… Egyik előzés közben (előtte 4x kértem, hogy engedjen el) egy leányzó le is „stupid idiot” -ozott. Talán életemben először szóltak be így „versenyen”. Nem akartam feszkót, pedig majdnem visszaszóltam, hogy ez milyen stílus, főleg az előzmények függvényében, asszem a legdurvább, amit mondtam, az a „please let me go from right” volt… Na mindegy. Sokkal előrébb végül nem jutottam, talán csak 10 embert tudtam előzni. Innen viszont szakadozott szét a mezőny, és végig tudtunk feljönni, végül absz 42.-ek lettünk, a közel 300-ból, de a fő lényeg, hogy egyben benn voltunk.
Másnap a hideg és a nagy szél miatt a Rab-i szakaszt törölték, így lényegében az előző napot nyomtuk fordítva, ami azt jelenti, hogy a köves-szerpentines szűk fordulós trail az utolsó DH lesz a célterületre. Nyami. 🙂 A rajtolást kissé túl lazára vettük, majdnem tök utolsók voltunk a boxban. A traileken séta (??), pedig mára már az előző nap lejjobb 100-a volt a boxban. Legalább le tudtam venni bűvészkedés nélkül a sapkát, mellényt. A szakasz felére Wouter kezdte jobban nyomatni, mondta, hogy picivel jobban érzi magát. Én lényegében innentől (2. nap fele) az utolsó nap végéig maxon mentem. Életemben nem csináltam ilyet, szerencsére kibírtam. Ilyen szempontból a pálya is kedvezett, 3ó45p volt a leghosszabb, és 2ó4p a legrövidebb szakasz. Ennek köszönhetően innentől sokat előztünk, és az utolsó DH-n is csak egyet kellett előzni, a srácok nagyon gálánsan engedtek el.
Ezután jött a dilemma, hogy mi legyen a 3. szakaszon. Ma lényegében a 100. helyről indulva 36.-nak jöttünk be. Kár a dugóban szívni, akkor viszont előre kell állni, és vállalni egy erősebb rajttempót. A 3. szakasz ráadásul kemény mászással indít, majd trail. Úgyhogy egyből a kiemeltek utánra álltunk be. Bejött? Hát be, a nap végén a 20. helyen jöttünk be, lényegében ugyanakkora erőfeszítéssel, csak végre a DH-kon is ki tudtuk hozni magunkból a maxot. Üresen ezek a trailek? A tempó egyszerűen beszarás volt. Ráadásul a bicómat igazán erre a terepre teremtették, itthon is éreztem mindig, hogy a Mátra gyors, köves részein van elemében, az otthoni kedvenc lassú, nyereg mögött lógós helyeimen tök mindegy, mi van alattam, nem használom ki. De itt a Genius zseniális volt. Cleppinek voltak gondjai a hátsó váltójával, így próbált előre gurulni és szerelgetni, ha odalép, látványosan gyorsabb a mezőny ezen részénél, így könnyedén tudott megint előzgetni. Számított rá, hogy be fogok ragadni, és lesz ideje helyre tenni a kábelt, de ritkásabb volt a mezőny, és a szakaszgyőztes szlovák mix duó lány tagját leszámítva mindenki előzékenyen elengedett. Így sok ideje nem maradt szerelni, állítása szerint fél perccel később (18 perces trail volt) már meg is érkeztem. Az ott várakozó medikus (igen, itt ez alap!) meg is jegyezte neki, hogy miért van meglepődve „He is your twin brother”. 🙂 Az tény, hogy a környezetünkhöz képest másképp közlekedtünk lefelé.
Utána újabb trail, és meglepetésemre Mike Garrigan és „párja” csapott hátba a hullámos, fel/le szakaszon. El akartam engedni, de mondta, jó így neki. De hogy eleve mit kerestek hátul, az fura volt, azt mondta, mára lazára vették. Aztán persze a trail utáni szélesebb részen apránként eltávolodtak… Előtte még szólt, hogy tudom-e, hogy a szőrös lábú elsőségért „vívunk”? 🙂
A 4. napra maradt ez a taktika. Elöl érezhetően előzékenyebb mindenki, kevésbé idegesek, és nem is nagyon szemetelnek. A 2. napon Wouter amolyan green peace aktivistaként jelezte a nemtetszését a szemetelőknek, el is szégyellték magukat, sőt, még egyszer egy elhasznált habos flaskát is összeszedett, amit utána a célban vissza is adott az épphogy beérkező tulajának, hát érdekesen nézett. 🙂
Szóval 4. nap: hogy tutira menjünk, napkeltekor rituálisan feláldoztuk az utolsó húsvéti nyulamat, talán ennek köszönhetően csak az első szűk lefelét szívtuk be, de utána többnyire tiszta volt előttünk az út. Az első pár trailen előre kerültem, így teljesen kiélvezhettem a tiszta utakat. Itt térnék ki rá, hogyha van választási lehetőséged, ide fully kell, nemhiába hívtuk itt a merev bicókat hardtail helyett „fucktail”-nek…
Kiélveztük minden cm-ét a szakasznak, a végén egy Belga párossal nyomattuk az utolsó 5-6km sík tengerparti sétányon. Persze ez sem volt egyszerű. Ők vezettek, én elvoltam negyediknek. Már megint az őszinteséggel nehezítettem meg a dolgomat. Wouter idővel hátraszólt, hogy rendben vagyok-e. Mondom persze, tök jó ez így, csak 150-es a pulzusom. Ismer már jól, tudja, ha nyomatom, akkor olyan 170-180 körül vagyok. Erre vált kettőt, előremegy vezetni. Én maradtam 4., így is a legnagyobb szélárnyékban volt 170 körül a pulzusom. A másik két srác mozgása is megváltozott. 🙂 Szerencsére csak 4-5 percet kellett így kibírni, és 4-en együtt gurultunk be a célba, szintén a 20. helyen, mint előző nap.
Szóval ahhoz képest, hogy honnan indultunk, egész jól elvánszorogtunk a célig, végül 25.-ek lettünk az összetettben. De ezek csak számok, ami fontos, hogy komolyabb egészségügyi és technikai gond nélkül megúsztuk. És a fő cél, hogy jól élvezzük ki, maximálisan teljesült. A szakaszok után általában elpörgettünk egy-két faluval odébb, ahol már nyugi volt, kicsit beleálltunk a tengerbe „regenerálódni”. Utána vagy pici szundi, vagy egyből be az aktuális városkába neki egy sörre, nekem egy forró csokira. Utolsó nap a hűvösebb idő ellenére egy fagyit is bevállaltam, és azzal sétáltunk fel megnézni a DH verseny edzését. Ez volt a főpróba, jövőre világkupa futam lesz!! Rövid, nem különösebben technikás a pálya, a beteg ugratók kerülhetőek, viszont nagyon gyors, és tilos hibázni, mert egyből ott van az épített kőfal. Ha a szervezők összekötik a kettőt, akkor lesz esély a szakasz után mondjuk az Atherton családdal sörözni a falu közepén… 🙂
Hasznos infók a szervezésről, tapasztalatokról: ITT
