Petivel megbeszéltem, hogy a Salz „A” táv az egyértelmű cél, és most edző segítségével tudatosan szeretnék készülni. Azt tudni kell, hogy ilyet még sosem csináltam, már jó pár éve járok versenyekre, de edzésterv nélkül tettem idáig. Így hát izgatottan kezdtem a felkészülést novemberben. Ahogyan írtam is, lett egy új barátom: a wattmérő. Első próbálkozásra Peti annyit mondott, menjek Szobig és tartsak 150 wattot. Az első benyomásom: mintha egy hajcsár lenne mögöttem, aki egyfolytában üvölti, ne lazsálj, esik a watt! Hamar rájöttem, jó kis játék a wattosdi, nincs pihenő, nincs lazsálás.
Ezt követően megismerkedtem az első FTP tesztemmel. Ez az, amit nem kívánok az ellenségeimnek sem – nagyon „vicces”, amikor le akarsz esni a bringáról 180bmp-nél, de még van hátra 10 perc, és mellette a s***eden is levegőt akarsz venni. Decemberben következett egy lépcsőteszt, mégiscsak tudjuk mik a tartományaim. A lépcsőteszt alatt sem röhög az ember a nyeregben, az már biztos.
De megtudtam pár érdekes és a jövőre nézve hasznos dolgot a tesztből:
1. pedálfordulatot fejleszteni kell, mert „kocabringásként” túl lassú,
2. gyenge vagyok (ezt sejtettem),
3. a maximum pulzusom sokkal magasabb, mint azt én hittem,
4. gyenge az állóképességem,
5. utálom a lépcsőtesztet.
Ezt követően a fő cél volt az aerob utazósebesség fejlesztése, és a pedálfordulat növelése, amit a görgőn télen jól lehet fejleszteni. Kérdeztem Petit, hogy vegyek-e egy jobb görgőt a meglévő régi ócska helyett, de azt mondta nem fogunk annyit görgőzni. Nos, ez így nem volt igaz, de én elhittem neki. Persze nála más fogalom alá tartozik a nem annyit… Ezt párszor megtapasztaltam még az év során. Tehát szorgosan teltek a hetek, heti 5 edzéssel. A görgő mellett kiegészítésként kis kondi, és futás.
Decemberben sajnos közbeszólt egy nagyon fájdalmas gerincsérv, amit én a futás számlájára írok. Ez jelentősen hátráltatott, gyakorlatilag az ünnepeket két szteroidos injekcióval a derekamban tudtam átvészelni. Itt azért megfordult a fejemben, hogy mi lesz. A család egy része máris kongatta a vészharangot, Zoli hagyd ezt abba! Mi lesz így veled? Gondolkodj! Zoli gondolkodott is, csak nem hagyta abba. Jött a gyógytorna, elektromos terápia, alternatív kezelés és úszás. Egyébként a heti egy gerinc és derék erősítő torna mind a mai napig megmaradt. Sok szenvedés után szép lassan görgőre szálltam, majd még óvatosabban bringára. Úgy a tél végére jobban lettem, de a téli kondis alapozásnak lőttek, oda nem mertem menni, az ördög nem alszik, elég egy rossz mozdulat. Persze minden alkalommal, amikor bringára pattantam ott volt a fejemben, hogy nehogy baj legyen. A magyar kerékpáros utakat nem a derékfájós, országútival edző bringásoknak találták ki, az már biztos.
Tavaszra a Bringabandán belül gyorsan összeszerveztünk egy csapatot, és irány Trogír. Emlékszem, ebben az időszakban mindenki tengerpart mellől posztolt képeket, az otthon maradtak legnagyobb bosszantására. Amit megtudtam az edzőtáborokról, hogy itt bizony az emberek nagyon elfáradnak, nem csak móka és kacagás, mint amit gondoltam eddig. Azért élveztem (majdnem) minden percét, bár itt már belekóstoltam Peti stílusába rendesen. Gyakorlatilag minden nap minimum 100km-t kellett mennem. Én konkrétan márciusban régebben még nem is tekertem, nemhogy 5 napon keresztül százasokat. Ok, én akartam ezt, tudom! 🙂 A legkeményebb nap a Biokovo csúcs megmászása Omisból, ami azért már szép távot és szintkülönbséget is jelentett.
Otthon teltek múltak a hetek, én pedig minden nap azon agyaltam, akkor most tényleg nevezzek az „A” távra, vagy elég lesz a „B” is? Nem túl nagy falat? Ezen a döntésen sikerült Sipinek átlöknie, mondván, ő is nevez, jön velem, (http://blog.mucikli.hu/para-salzkammergut-elott/) de akkor csakis az „A” jöhet szóba. Rendben, nincs mese, beneveztünk. Az edzéseim nagy része állóképesség fejlesztésből állt: 3 hét kemény edzés, 1 hét regenerálódás és a végén FTP teszt. A fő kulcs az volt, hogy péntektől vasárnapig tekertem, így folyamatos terhelést adva a szervezetemnek, ezzel is szimulálva a hosszú terhelést. Sokszor nem is értettem, hogy bírok még tekerni terepen 3 egymást követő napon, de ment, úgy éreztem magamat, mint valami lassú diesel mozdony. De szenvedés nélkül nincs fejlődés, gonosz sport ez a kerékpározás. Nem mondom, sokszor voltam nagyon fáradt, volt néhány holtpontom és hisztim a görgő, szél, a hideg meg úgy általában minden miatt! Nikinek nem volt egyszerű éve, hogy ezt el kellett viselnie. 🙂
Továbbá az is hajtott, hogy mivel Niki is rákattant a bringázásra, ő fanatikus módjára mindig kiment edzeni, mondván edzés nem maradhat el. Én meg nehogy már ne menjek, mikor asszony megy. Ekkora puhány nem lehetek! Egy idő után már kezdtek unalmasak lenni a hetek, de májusban végre elkezdődött a verseny szezon.
Az első a Balaton maraton volt, egész jól sikerült, bár lehetett volna jobb is, mert kicsit fáradtan álltam a rajthoz. Viszont a verseny után két nappal már VO2max edzést kellett csinálnom. Gondoltam is lehet szólni kellene Petinek, biztos elfelejtette, hogy versenyen voltam, én naiv azt vártam hogy egy hétig pihenhetek. Mégiscsak versenyem volt, vagy mi! A Szilvásvárad maraton már egyértelműen mutatta a fejlődést, kb. 30 helyezéssel előrébb végeztem, mint régebben. De azért ez egy „A” távra nem elég, csakis ez járt a fejemben, hiszen ez csak egy kis középtáv.
Közben nem maradtak el az unalmas hosszú szerpentinezések sem, pl. 4x fel a Nagy Hideg-hegyre és hasonló finomságok. Volt hétvége, amikor kánikulában szombaton és vasárnap is 5-5 órát mentem terepen, pedig a strandon sokkal jobban el tudtam volna tölteni a hétvégémet. De ahogy közeledett a Salz, egyre csak paráztam. Mit akarok én ott, amikor itthon elfáradok 100km után. Áááá kevés leszek én oda. Lehet át kellene neveznem? Ez jó párszor megfordult a fejemben.
Ráadásul, amikor épp életem első hosszútávján mentem a Crosskovácsin, és szükségem lett volna ismét valami visszajelzésre, hogy jó úton haladok, akkor botrányosan nem ment. Aztán rájöttem a verseny másnapján, hogy betegen álltam a rajthoz, és ez volt a gyengeségem oka. Irány egy orvos, és együnk sok antibiotikumot. Nagyszerű hír, mondhatom, az antibiotikum legyengít pár héttel a Salz előtt. Aztán persze a paragépezet tovább dübörgött: beszimuláltam magamnak mindent, zsibbad a lábam a cipőben, fáj a seggem a nyeregben, szúr a térdem és egyebek. Hihetetlen, hogy az agy milyen testi tüneteket tud kreálni. Persze a fejemben folyamatosan a verseny járt, mert minden éjjel álmomban tekertem. Aztán megnéztem a limitpontokat és az időket. Paragép ismét ON. Gyakorlatilag minimum a tavalyi „B” távos tempómat kell mennem, csak 210 km-en keresztül. Miért is neveztem? És miért nem néztem meg nevezés előtt a limitidőket?Furcsa volt, mert azt éreztem sikerülni fog, de a limitidőket nézve a racionális énem erősen szkeptikus volt. Azért kitűztem egy köztes célt: legalább Hallstadtig jussak el, az is 150km, onnan már nem lesz szégyen kiszállni a versenyből. A barátaim így is egy bolondnak tartanak, amiért itt indulok – gondoltam – ha eddig eljutok az is nagy szó.
De ha meg azt nézzük, 2016-ban a Salzig mentem közel 5000km-t és 65000m szintet, heti kb. 12 óra edzéssel. Ez azért nem olyan kevés, hiszen tavaly év végéig nem mentem ennyit összesen. Célzott edzésekkel, nem csak olyan Hűbelebalázs módjára tekertem. Az alap pulzusom meg olyan alacsony lett ennyi edzés után, hogy az csak jelent valami edzettséget, nemde? Ugye az első próbálkozás 150 watt tartása volt, ez akkor kb. 145 átlag bpm-et jelentett. Ezt a 150 wattot mostanra kb. 115 bpm-el tartottam. Szóval ezekkel a gondolatokkal a fejemben megérkeztünk csütörtök délután a szállásunkra, Gosauba.
Előző rész: Az ébredő Droid
Folytatás: A verseny