Zselic maraton – a szezonnyitó újszülött

Az év első versenyét mindig megkülönböztetett izgalommal várom. A felkészülés sikerességéről mondanak valamit a Strava szegmenseken elért jobb és jobb idők, de a puding igazi próbája ugyebár a falatozás maga.

Idén a rettentő erős master 2-ből kiöregedve léptem első éves ifjoncként a tata 3 (bocsánat, master3) kategóriába. Érezvén a vérszagot, a korábbiaknál komolyabbra vettem az edzésmunkát, kezdve a watt alapú edzésre való átállással, folytatva az októberi edző váltással (ezúton is hálás köszönet Petruska Beának, aki 4 éve elkezdett kihúzni a mély gödörből, összerakott és felépített odáig, hogy esélyem legyen továbblépni, és a mostani profi munkáért Szöllőssy Istvánnak), majd megtolva egy jó kis márciusi trogiri kilométergyűjtéssel. Szóval éreztem, hogy másképp megy a bringa, de hogy mennyire, az csak élesben dől el.

Balázs Beával és Cser Atival utaztunk együtt, jó hangulatban. A gyönyörű fekvésű Ropolypusztát elérve nyugtáztuk, hogy nem csak mi éreztük, hogy már élesben is kellene menni: sokan gyűltek össze a mezőny erősebbik feléből. Egészen a helyszíni nevezésig nem döntöttem el, hogy hosszú-, vagy középtávon megyek, de az utolsó pillanatban győzött a lustaság.

Izééé… Úgy döntöttem, tudományosan, hogy inkább egy jó intenzív középtáv, végül is az az én távom…

…és az majd jobb lesz nekem…

…edzéselméleti és módszertani alapon, nagy szigorúsággal… 🙂

Az új kategóriám tesztelése még odébb van, miután itt csak felnőtt (39 évig) és master (40+) kategóriák indultak, vagyis a 10 évvel fiatalabbakkal is egy mezőnyben kellett meccselni.

Saját magamtól szokatlanul jó bemelegítést követően éppen álltunk volna be a rajthoz, amikor behangosbeszélte a halljakend, hogy technikai okokból 30 percet késik a rajt. Mit mondjak… a hideg, szeles időben épp sikerült teljesen kihűlni a kezdésre. A lassú rajt a sípszó meglepetésszerű megszólalásával indult. Már legalábbis a motoros felvezető számára volt váratlan fordulat, aki még javában küzdött a technikával, amikor a mezőny inaszakadtából (mert ugye ilyen a lassú rajt) átgázolt rajta. Mindjárt egy hideg lábakkal igen fájdalmas aszfaltos mászásba csaptunk bele, ahol Cser Atira próbáltam tenni a kereket, és persze a mindig nagyon erős Beát képben tartani, de hamar rájöttem, hogy az öreg dízelt nem lehet széthajtani az elején, így sokan elhúztak mellettem. Én meg azzal vigasztaltam magam, hogy „várjatok csak barátocskák, hosszú még a hosszú”.

Szóval toltam amennyire magamhoz képest éreztem, de kb 10 km-nél kezdett versenytempót ölteni a dolg. Gyakorlatilag nyélen a felfelékben és ugyanilyen módon az egyenesekben és lefelé is. Se kis kilazítás, se frissítés. Ennek egy közel 270 wattos átlag lett az eredménye az első 1 órában, vagyis az első körön. Nagy meglepetésemre a kör második harmadában egy hosszú, hanyattesős, traktornyomos felfelében megláttam Beát, amin annyira meglepődtem, hogy hamar utol is értem és beálltam elé. Innentől jó kis házi kergetőzéssel telt a verseny, egészen az első kör végéig, ahol még én értem először a rajtkapuhoz, de a másodszor abszolválandó 2 km-es, kb 6-8%-os aszfalton ellépett, ahogy ezt vártam. Innentől én iszkoltam utána. Hogy őszinte legyek, nő után még ennyit nem hajtottam 🙂

A második körön ismét beigazolódott az elméletem: sorra értem be a rajtrakétákat, és szakadtak le rólam. Kivéve egy taposó pedálos sporit, aki úgy ment a meredek felfelékben, mint az ördög, én meg loholtam utána, hogy a lankásabb mászásokon, meg DH-kban előnyt szerezzek. De gondoltam, ő nem ellenfél, mert fiatalnak tűnik, így az utolsó pár száz méteren engedtem elmenni kicsit. Hát nem kellett volna. A célegyenesre fordulva láttam Beát beérni, majd a taposós sporit. Elhagyva a célvonalat mondták, hogy master kategória 4. helyén érkeztem. Ezen igen meglepődtem és régi idők kellemes sportemlékeit idézte fel bennem. Ennél jobban csak akkor, amikor a dobogó harmadik fokára szólították az emlegetett taposós kollégát, aki így az orrom elől halászta el a bronzérmet. Hát ezen a ponton elmormoltam néhány keresetlen szót magam felé, de be kellett érnem a nyakamba akasztott slusszkulcsommal…

Összességében a puding megevése egészen jól sikerült. A pálya nem volt bonyolult, vagy technikás, de így szezon elsőre egészen élvezetes. A szervezők kitettek magukért, klassz kis versenyt raktak össze. Jó volt a jelölés, esély sem volt eltévedni, és a Zselic tényleg megér egy hétvégét. Ráadásul az időjárás is mellénk állt. Szóval nem volt rossz szezonnyitás. Következő állomás (a számomra) Várgesztes.

Strava track itt

Hozzászólások

hozzászólás