Sellaronda HERO hosszútáv– egy nagy pipa a bakancslistán

Ezt a beszámolót kicsit azért is írom, hogy segítsek azoknak, akiket ezután ragad el az őrület. Eddig 10 alatti a magyar teljesítők száma, de azt hiszem, a Salzhoz hasonlóan ezt is fel fogjuk fedezni magunknak. Mivel a Trophyt már sokan ismerik, sokszor fogom összevetni a két versenyt. Viszonylag fiatal rendezvényről beszélünk, mindössze 5 alkalommal rendezték meg eddig, de máris egy ikonnak számít a maratonok között. Nem véletlen: a Sella környéke a világörökség része, a  Föld egyik legszebb játszótere azok számára, akiket a hegyek vonzanak, és persze a 4500m-es szintemelkedés, a hosszú meredek mászások, a hol élvezetes, hogy emberpróbáló DH-k különösen nehéz kihívássá teszik. Olyanná, amiért dolgozni érdemes. És ezt idén több, mint 4000 induló gondolta még így.

Többen is eljátszottak a részvétel gondolatával, végül Rácz Katival ketten maradtunk. A nevezéssel nem jó sokat várni, ahogy megnyílik a lehetőség az ősszel, napokon belül betelik a rajtlista.  A visszaigazolásból meglepve vettem észre, hogy a 15-ös rajtszektorba soroltak, így az elejéhez képest több mint másfél óra késéssel csaphattam volna a lovak közé. Mivel számomra a kitűzés a limit időn belüli célba érés volt, ez a jelentős hátrány nem nézett ki jól. Próba szerencse alapon kiküldtem a licenc kártyám másolatát, ennek köszönhetően az ömlesztett amatőrből átkerültem a licences korosztályomba, ezzel együtt előre az 5. rajtszektorba. Kati ennél is nagyobbat ugrott, rögtön az elsőbe, a profi női mezőnybe. Na, ez azért eléggé megnyugtatott, bár utólag kiderült, hogy a limitidő hátulról indulva is meg lett volna. Na, nem sokkal, úgy 10 perccel J

Csütörtök este érkeztünk ki Santa Christinába, ahol nagyon kedves magyar szállásadónk várt ránk. Pénteken a számomra 1 óra könnyű átmozgatás volt az edzéstervben. Hát, az itt nem egyszerű. Sík nincs, ami meg mászás az 10%. Kicsit már ekkor kezdtem akklimatizálódni: pillanatról pillanatra hol tűzött a nap, hol lesett az eső. Délután átautóztunk az 5 km-re lévő Selva di Val Gardenába a versenyközpontba, átvettük a rajtcsomagot. Nem vicceltek a szervezők: nylon zacsi helyett egyedi HERO feliratos Deuter hátizsák, pamut póló helyett HERO dizájnos bringás mez. A Salzhoz képest jóval kisebb itt a vásár, egy kisebb téren felállított kb tucatnyi sátor teszi a látnivalót. Azért az éves Squirt Lube lánckenő csodaszer beszerzésemet sikerült megejteni.

Selva tetőtől talpig HERO színekbe pompázott, de a szomszéd falvak, eltérően a Salztól, már nem vették ki ebből a részüket.

Tekintettel a 21. házassági évfordulónkra az esti tészta party helyett kettesben vacsoráztunk egy hangulatos étteremben Judittal, és kiváló proseccoval koccintottunk az alkalomra.

Mivel Katival nem egy blokkból, így nem is egy időben rajtoltunk, reggel külön gurultunk át a starthelyre. Az én rajtom 7.45-re volt kiírva, de fél órával korábban kellett beállni, így a bemelegítés nem nagyon jöhetett szóba. Mivel Selva 1500 méterrel a tengerszint fölött helyezkedik el, ebben a korai időpontban 5-6 foknál nem mutatott többet a Garmin hőmérője. Elég nagy dilemmában voltam az öltözködést tekintve, mert többször is jóval 2000 fölé vitt a pálya, maximum 9 fokot ígértek a völgybe és mindennek a tetejébe sok csapadékot. Így aztán hosszú alsó+rövid bringás gatya, hosszú ujjú vékony aláöltöző, mez, karmelegítő+szélmellény lett a setup, a szép HEROs hátizsákba meg esődzseki, száraz felső, száraz kesztyű kapott helyet. A szintrajz szerint összesen 5 frissítőponttal lehetett számolni, köztük nagyon hosszú és nehéz mászásokkal, így az ivózsák, meg vagy 6 zselé és 2 magnézium shot is bekerült a batyuba. Szóval Sir Edmund Hillary is elszégyellte volna magát a felszerelésem láttán. Talján versenyzőtársaim közül sokan egy szál rövidben, zsák nélkül vacogtak, mint a vadászkutya. Ez a helyzet később sem fordult jobbra a számukra, bár nyilván kevesebbet cipeltek felfelé.

Az Eurosport közvetítő helikoptere folyamatosan kőrözött fölöttünk, ami tovább fokozta az amúgy is emelkedett hangulatot. Aztán végre ránk került a sor, és időben elrajtolt az én blokkom is. Megfogadtam, hogy nagyon konzervatív tempót megyek, nem meccselek senkivel, nem csinálok presztízskérdést abból sem, ha tolnom kell.  Meglepve tapasztaltam az első mászásnál, hogy egyáltalán nem vagyok lassabb a saját blokkom zöménél. Előztek folyamatosan és én is ugyanezt tettem. Technikai érdekesség, hogy az indulók 90 százaléka 1×11-es, vagy 1×12-es szettel ment, aprócska első tányérral. Eddig nem láttam ennek értelmét, de ezen a versenyen a nagytányér tényleg teljesen haszontalan ékszer csak. Én mindenesetre 2×10-el mentem, itthon tiszteletből feltettem egy 22-es kistányért. Kevés jobb dolog van egy 22-es kistányérnál. Esetleg egy 20-as, ha van olyan J

Szóval az első hegy aszfalton indult, majd slotteres, helyenként kellemetlenül laza kavicsos dózer úton kapaszkodott a Dantercepies hófoltos tetejére, 5,5 kilométeren keresztül, átlag 14%-os emelkedéssel, egészen 2270 méterre. (Összehasonlításként a kékesi sípálya a Mátra maratonon ilyesmi meredek, de csak 1,6km) Mondanom sem kell: kistányér, mókuskerék.  Egy-két rövid szakaszon már itt is tolni kellett a meredek+laza talaj kombó miatt, de itt még szép időben, jó hangulatban haladt a mezőny. Összességében tekerhető mászóka ez, de a tetejéhez közel már láttam azért fekvő embert az út mellett. Innen lefelé közel 800m szint DH következett a Gardena hágón át Corvaraig, kifejezetten élvezetes, helyenként épített, döntött kanyaros, fahidas, visszafordítós, singletrack-es, néha technikás lefelével. Gyorsan haladni azért nem lehetett, mert előzésre nem nagyon volt lehetőség. Néhány nehezebb résznél dugók alakultak ki, és leszállva kellett leballagni. Többek között erre a szakaszra való tekintettel sem akartam a végéről indulni, nekik ez már egy nonstop sorbaállásba fulladt. Lent a völgyben Corvaraban várt az első frissítő. Na, ez tényleg minden igényt kielégített. Édes, sós, víz, izo, kóla, még gélt, meg energia szeletet is lehetett pakolni, de ha valaki elhagyta volna a kulacsát itt azt is pótolhatta. És ez így volt az összes frissítőnél, két helyen még bringamosó is volt az állomáson. Salzkammergut Trophy szintű, de a segítők lelkesedése azért messze nem az.

Corvaraból indult a következő 7 km-nyi mászóka, egyenesen a sípályán. Hát ez a soknapos eső, meg a rengeteg elhaladó kerék hatására járhatatlanná vált, így mindjárt egy tolós, cuppogós szakasszal nyitottunk, de később konszolidálódott a helyzet és a 12-13%-os kavicsos emelkedőn már lehetett nyeregben menni. Az utolsó két km kicsit enyhült, hogy a végén a Pralongia 2110 méteres tetejére egy végső 5-600 méteres erőfeszítésben újra bőven 10% fölé szökjön az emelkedés. Jó volt felérni, na! J Itt kicsit lecsapattam a sarat a technikáról, és indultam lefelé, a kezdődő esőben, a hullámzó,  saras-kavicsos dózer úton. Az első limit pontot a Gardena hágónál értük el, kb két órával beljebb a szintidőnél. Innen hasítás tovább Arabbába, a követező frissítőhöz, majd tovább, le a völgybe. Kb eddig a pontig kifejezetten élveztem a versenyt. Nem volt könnyű, de alapvetően teljesíthető és szép időben óriási élmény.

Aztán ami innen következett, azt szavakkal nehéz elmondani. Egyre jobban esett az eső, a csúcs közelében jégeső, az addig is szétázott talaj még jobban használhatatlan lett. Pedig itt még a táv feléhez sem közeledtünk. A nyomvonal egy erdei, sziklás-gyökeres, de szélesebb ösvényen vezetett az égnek. 3 km, 18% átlagos emelkedő, helyenként kétségbeejtően meredek. Jellemző, hogy egyszer egy széles, világos törzsű fa került a perifériás látásomba, és azt hittem, az az út. A durva, hogy ezen nem lepődtem már meg…

Az egész mezőny kamatoztatta itt a téli fekvőtámaszozással szerzett rutint: Fekvés a kormányra és lehajtott fejjel küzdés, taposás, dagasztás, csúszás. Ilyen lassan még sosem teltek kilométerek. Pihenésképpen a kevésbé meredek részeken pár 10 méterre tekerni is lehetett, de tartósan senki nem maradt a bringán a közelben. A gáz az, hogy az utolsó 4,5-5 km-re ugyan 10% alá csökkent az emelkedés (na, nem sokkal), de már nem maradt erőm, hogy folyamatosan nyeregben maradjak. Felváltva tolás-tekerés, vigyázva, nehogy görcs legyen belőle. Bőven akadtak sporttársak az út szélén, akik nyújtva, gimnasztikázva igyekeztek kijönni a görcsből. Mindez már fixen esőcuccban, mert 2-3 oda-vissza öltözés után úgy döntöttem, marad a dzseki, akármi lesz. Na, semmi olyan nem történt az időjárással, ami miatt ez rossz döntésnek bizonyult volna. Egy örökkévalóság végére sikerült felküzdeni magam a pálya legmagasabb pontjára a 2350-es Sourasass-ra.

A következő szakaszt (mint már az eddigiekből is párat) tavaly bejártam pedeleces barátokkal, és élénken élt az emlékeimben a Pordoiig vezető, igazi élvezetes singletrack hullámvasút. Helyenként 30-50 centis ösvény a hegy oldalában, rajta sziklákkal, keresztbe zúgó patakokkal, jobbra szakadékos letöréssel, mélyen alattunk a Pordoi hágó szerpentinjével. Egy csoda a látvány, mint egyébként az útvonal teljes hosszán. Nagy sebességet itt sem lehetett menni, mert kerék a keréken vonatoztunk. Ha valakinek nem adta ki, akkor mindenki megállt mögötte. A Pordoi hágót végül aszfalton értük el.

Innen egy 8 km-es DH következett, a szintrajz alapján gondoltam, itt majd jól odacsapok az elkeserítő átlagsebességemnek. Persze itt semmi nem olyan, mint azt előre gondolná az ember. Két kanyar az aszfalton, majd be az erdőbe. Direkt nem erdei utat, vagy ösvényt írok, mert ilyen már rég nem volt. A széttaposott, 15-25% közötti hegyoldalban, a 10 cm mély sárban, újabb sziklák és gyökerek között ki-ki úgy próbált utat találni a fák között, ahogy sikerült. Persze gyalog, fenéken csúszva, ahogy kiadta. Egy tuti, nem nyeregben. Úgy néztünk ki, mint egy megvert, az erdőn át menekülő sereg, barna egyenruhában.  A lábunkon kosárlabdányi sár, a bringák alkatrészeiből nem látszott ki semmi. Ez ment egy darabig, majd lett belőle szétázott, csúszkálós sípálya, majd dózer. Itt már annyira kimerültem, a küzdelemtől, hogy bár lehetett volna, nem mertem igazán engedni.  Valamit elmond a szakaszról, hogy a 8 km DH átlagsebessége 8km/ó alatt maradt.

Leérve Canazeibe még mindig csak 55 km felé jártunk, pedig több mint 7 óra telt el a rajttól. De ott volt a tudat, hogy már csak egy nagy szörny van, olyan 90percnyi, meg egy kisebb (ami egy itthoni maraton nagy mászása J ), meg némi hullámvasút, és sikerül legyőzni a hegyeket.

Eléggé összeállt az a csapat, akikkel nagyjából együtt haladtunk. Az olaszok, mert 95% közülük került ki, akik az elejét hangosan végig csevegték, olyan csendben voltak, hogy gyanút is fogtam, talán eltévedtem J A sorminta innen a megszokott: 10% fölött tolás, alatta tekerés. Aztán tolás és tekerés. Már senkit nem érdekelt ki mit szól, eléggé lecsúsztunk a Maslow piramis legaljára.

Folyamatosan beszéltem magamhoz, erősítettem a hitet, hogy bármi is lesz, végig tudok menni, és pár óra múlva a zuhany alatt állva sírós büszkeséggel fogok visszagondolni a mostani küzdelemre.

Hát akkor próbáljuk élvezni, ami még hátra van, ki tudja, mikor jutok ide vissza.

Az utolsó komolyabb csúcstól már csak 10 km volt a célig. Rengeteg videót néztem a versenyről, többek közt a tavalyi VB futamot is, és elmondhatatlan élmény volt felismerni az utolsó szakasz jellegzetes részeit. Teljesen új erőre kapva haladtam, persze már főleg lefelé, de a rövid falak sem jelentettek már akadályt. Sosem fogom elfelejteni az utolsó lejtőzést a keskeny ösvényen, egyik oldalán a szikla, másikon kis fakerítés, nem messze pedig már Selva házai és hallatszott a szpíker és a közönség hangja.

A célba érve nyakamba kaptam a szép befutó érmet, kezembe egy korsó sört. Judit és Kati (aki a rövidebb távon 7. lett a korcsoportjában!) vártak rám, ami elmondhatatlanul jól esett. Készítettünk pár fotót a pódiumon, tusolás és bringamosás, és már vége is valaminek, amire egy teljes éve készülök fejben és fizikailag. Nagyon köszönöm Szöllőssy Istvánnak az alapos felkészítést!

Most, hogy már aludtam rá néhányat, a következőképpen foglalnám össze:

Nagyon kemény volt, de minden métere megérte. A helyszín csodálatos! Jártam már itt többször, kerékpárral, motorral, de nem lehet megunni. Hogy indulnék-e újra? Versenyen, ilyen időjárás mellett határozottan nem. Száraz pályán, túra jellegel szívesen, de a dagonyázás, ami mint kiderült, a bringámat is alaposan leamortizálta, egyáltalán nem hiányzik újra.

A Salzkammergut Trophy 120 km-es B távján mentem tavaly. Ha azzal akarom összevetni, a mostani időjárás mellett a HERO sokkal keményebb volt. Azt gondolom, szárazon is keményebb lenne. vagy inkább azt mondanám intenzívebb: a mászások sokkal meredekebbek, egy ezressel több benne a szint, és nincsenek benne ingyen kilométerek. Viszont a lefelék sokszor igazi élménybringázást jelentenek, még ha kapaszkodni is kell. A Salzon szinte minden tekerhető (na jó, a Salzberg vége nekem nem), a lefelékben pedig van alkalom bőven regenerálódni.

Szóval, aki kihívást keres, annak hajrá! Ahogy a HERO szlogenje mondja: “Eljön a nap, amikor az életed, mint bringásé, nem lesz többé ugyanolyan”

Hozzászólások

hozzászólás