Salzkammergut Trophy – a túlélők között

A hosszas előkészületekre, rápihenésre, ráhangolódásra való tekintettel már csütörtökön megszálltuk a térséget Gadával és Beával. Szállásunk közel a rajtterülethez, de mégis szeparált, csendes helyen, a folyóparton volt. Ráadásul mellette egy segítőpont is leledzett, ahol szombaton kétszer is áthaladtunk, így minden szempontból ideális helyen lakhattunk, hála Fishnek.

Pénteken Hallstattot bóklásztuk keresztül-kasul, fantasztikus falu! Az a 2-3 óra, amit eltöltöttünk itt, felért egy egész heti nyaralással. Minden idegszálam ellazult, az a nyugalom, ami körülveszi ezt a térséget, leírhatatlan. Bad Goisernbe visszaérve felgyorsultak az események; pizzázás, nevezés átvétel, eliminator döntők. Persze szállingóztak a többiek, az expo területen nem volt olyan 10m, hogy ne botlottunk volna ismerősbe. Jövőre itt is lehetne magyar kupafutam, annyian voltunk. 🙂

A másnapi kihívásra való tekintettel jó kisgyerek módjára tésztaparti után már fél 9-kor ágyban volt az A távos csoport, és segítőink; Kovács Tomi és anyukája, Vas Peti, Kovács Andris, és mi Beával. Szinte egyből csörgött Tomi ébresztője 3:50 körül. A szállásadóink is nagyon rendesek voltak, sok egyéb segítség mellett hajnalban felkeltek előttünk, és a házban alvó jópár A távost megreggeliztették. Szépen felöltöztünk, és irány a központ. Előkelő helyre, Tomi és Kakas Laci mellé sikerült bemásznom a rajtba, nem sokkal mögöttünk Andris és Peti is jó pozíciót fogott. Furcsa volt itt, ennyi ember között állni, hajnali 5-kor, még viszonylag sötétben. Beától még kértem egy kis kólát, egy szerencse puszit, kiadtam a kabátot, és nem sokkal később indultunk is.

A rajt visszafogott is volt, meg nem is, durva helyezkedés nem volt, de a ránk váró távhoz képest meglepő tempót diktált a társaság. Kezdtem is visszavenni, de Peti, Andris és Laci is megérkezett, Nekik van bőven tapasztalatuk a hosszú versenyekben, ezért rájuk álltam. Petiék hamar elléptek, Andris lemaradt, de Tomi szerencsére hasonlóan gondolta a kezdést, így szépen együtt maradtunk. Felért ránk Petró Karcsi is (Ő is a mi szállásunkon volt), majd jött egy technikás, köves mászás, ahol mindenki leszállt, én meg próbáltam köztük feltekerni, jó darabig sikerült is. Tomi egy kicsit, Karcsi végleg lemaradt. Egyre feljebb értünk, közben kezdett átbukni a Nap a hegyek fölött, bevilágítva a völgyet. Leírhatatlan élmény, látvány, itt kezdtem érezni, hogy egy különleges esemény részese vagyok. Ez érződött a versenytársakon is, az egész verseny folyamán egymásra figyelve, egy rossz szó nélkül haladtunk, közben csodálva a fantasztikus környezetet, ami mellett tényleg kis hangyának éreztem magamat.

Jó 45 perc után állt be normális értékre a pulzusom, ekkor tempózott el szép lassan Ódor Csabi. Tomival lezúztunk a dózeren, jött pár mászás, két tehéncsorda, és az igazi montizás. Először egy saras-gyökeres rövid szakasz, aminek a második felét nem erőltettem, de a letörés előtt azért visszapattantam a nyeregbe, nem úgy, mint a többiek. Tényleg mindenki tolta, teljesen ledöbbentem. Mire felocsúdtam, és próbáltam a köveken tekerni, már le – illetve ki – is esett a láncom, de valami érthetetlen módon. Teljesen átesett a hajtókaron, a váltókeret tartotta csak elől. Szépen visszafűztem, és jöhetett a további felhőtlen lejtőzés. Nem éreztem azt, hogy bármi extrát vállalnék, szépen eresztettem a Konát, mégis (minden túlzás nélkül) komoly sebességkülönbség volt a körülöttem lévőkhöz képeset. Nem tudtam ezt hova tenni, de magamban örültem neki, hogy lefelé kockázat nélkül is sokat nyerhetek. Jött az Ewige Wand, a kora reggeli fényekben csodálatos volt alattunk a völgy. Itt állomásozott Karcsi segítője, Budai Sanyi, jólesett a bíztatás. Pikk-pakk legurultam a faluba, jött a lépcsősor, szerencsére nem volt bedugulva, így le lehetett gurulni, majd a folyó partján próbáltunk páran bolyozni. Itt kezdődött az, amire egyáltalán nem voltam felkészülve. Eddig is lelkesen tapsikoltak, bíztattak az út mellett, a hegytetőn, de az ún. fanzone-ok rátették az i-re a pontot.

Először a Fanzone Sophienbrücke mellett haladtunk el; gumimedence, sörök, jelmezes emberkék. Az egyikük kirohant mellénk, tartja a pracliját, közben kiabál: allé, allé, allé. Még jó, hogy lepacsiztam vele. 🙂 Innen hamar átértem Beáékhoz, ledobtam a szélmellényt, felvettem némi High5 ellátmányt, és robogtam is tovább. Jó kis mászókák következtek. Először Pósfalvi Tamás ért utol, váltottunk pár szót, hát, nem semmi bringagyűjteménye van, köztük jópár Kona. 🙂 Megjött Tomi is, megint szépen haladtunk együtt (jó sokat) egy DH pályáig, ami elég keményre sikerült, de pont az élvezhetőség határán belül maradt. Sajnos többet már nem ért föl, pedig vártam, úgy tűnt, jó erőben van, a legmeredekebb helyeken is levegőkapkodás nélkül nyomta.

A lefelé többi részében is gyűjtöttem a skalpokat, és elérkezett az egyik kedvenc frissítőm. Kulacsaim feltöltve, kóla legurítva, zsebeim kajával feltöltve, éppen indulnék, amikor az út másik oldalán megpillantok egy kislányt. Nagy kerek szemekkel, még nagyobb mosollyal széttárt karokkal álldogál, az egyik kezében egy pohár izóval, a másikban egy banánnal. Nem lehetett otthagyni, elkértem a banánt, és robogtam tovább. Itt bizony elérzékenyültem, lehet, itt csapódott le az a hatalmas törődés, amit a környékbeliektől kaptunk, akkora löketet kaptam, hogy kitartott egészen a 155. km-ig.

A következő mászáson értem utol Kakas Lacit, aki hitetlenkedve nézte az óráját, hogy már 2500m szintet gyűjtöttünk. Ekkor jártunk 75km-nél és 4ó40p körül. Tovább tempóztam egy cseh sráccal, Laci leakadt. Majd a mászás tetején a frissítőnél előkerül ismét Pósfalvi Tamás. Nem értettem, mit keres itt, kiderült, hogy valahol lefelé megelőztem, de nem ismertem föl. Innen lefelé indultunk, tök rendes volt, előre engedett. Többet vele sem találkoztam. Újabb fantasztikus lefelé következett, sorra értem utol a sétáló sporttársakat. Nagyon jó szakasz volt, volt itt minden: nedves kövek, avar, patakátfolyás. Majd jött egy egynyomos, köves, gyökeres mászás, a környezetemben csak én maradtam nyeregben, szépen fel is ment a pulzusom, gondolom ezt akarták elkerülni a többiek. Megmásztuk az ischleri sóhegyet, itt kezdtem el reménykedni egy jó eredményben. Nagyon jó, nyugis pulzuson pörgetve tartottam mindenki tempóját, a lankásabb részeken még picivel gyorsabb is voltam a körülöttem lévőknél.

A hegy teteje előtt a frissítőn becsatlakozott a B táv. Hütteneckalm-tól ismét jöhetett ugyanaz a DH az Ewige Wandon keresztül, komplett sorokat előztem az ideális nyom mellett a köveken, érdekes volt, szerencsére megúsztam felütés nélkül. A weissenbachi hurok következett. A közepén, a frissítőn az egyik fekete mezes, talán cseh srác a segítőktől majdnem kapott láncolajat a féktárcsájára, röhögtünk egy jót, váltottunk pár szót, és indultunk tovább együtt. Hirtelen hátulról jött egy kis biztatás: „hajrá bringabanda”.  Záray Laci lobogott a G távos boly elején, látszólag tök lazán. Gyors eszmecsere, közben nem is lihegett, hamar továbbálltak. Utólag láttam, hogy abszolútban nyerte a távját, gratulálok!

Egy őrült jó DH ösvényen ereszkedtünk vissza Weissenbachba a két cseh sráccal (végre valaki bringán maradt), 5-6 percig letörés-letörés hátán. 🙂 Iszonyatosan élveztük, az elöl lévő, 262-es rajtszámú Kvasnicka Ales kétszer hibázott, és le kellett szállni, az ösvény végén legalább 3x elnézést kért, hogy feltartott, nem győztem nyugtatni, hogy így is hatalmas élmény volt lejönni, nincs gond. Beáékhoz hamar átértem, közben ismét nagyot alakított a Fanzone Sophienbrücke. Ledobtam a karmelegítőt, felvettem a következő löket High5 gélt, izót. Mondták, hogy Peti 3 perccel előttem ment el. Ebből tudtam, hogy jó helyen vagyok, és éreztem, hogy jól bírom, már letudtam 133km-t (8ó28p, 4320m szint), úgyhogy minden szempontból a felén már túl vagyok, de innentől már nincs segítség, bármi van, csak magamra számíthatok.

Amikor elindultam, akkor ért utol a srác a DH ösvényről (Ales), a technikásabb terepes részen lelkesen integetve előretessékelt. Aszfaltos átkötésen érintettük másodszor a Fanzone Sagadlpass-t. Reggel még nem tűnt fel, hogy van itt egy kis ugrató, kerti zuhanyzóval az érkezési zónában. Az az őrjöngés, amit csaptak, eszméletlen volt, „repültem” Nekik egy jelképeset, és a permet sem esett rosszul. 🙂

Utána köves rázatón ismét láncleesés, innentől, ha rázós rész jött, inkább kistányérra váltottam, így nem tudta kidobni. Ekkor jutott eszembe, hogy Beáéknál lemaradt a láncolajozás. Na, mindegy, gondoltam a következő frissítőn kérek. Így Ales ismét felzárkózott. Bad Goisernből viszonylag sík aszfalton kellett átmenni a tó másik csücskébe. Időfutam jelleggel a kormányra könyökölve pedáloztam, közeledtem az előttem lévőkre, a döntögetős, tempós kanyarokat nagyon jól vettem a Konával (így még egyik bringámmal sem kanyarogtam soha), előre is jött a srác, hatalmas vigyor, hüvelykujj a levegőben, és mondta, hogy álljak be mögé. Szépen mentünk váltott vezetéssel, jópár megfáradt társunkat előzve, egyedül egy idősebb fószer csatlakozott ránk. A lendületünket először egy hattyú törte meg az út közepén, majd egy kaptató, ahol a pályát biztosító bácsi „hopp-hopp-hopp”-ozott nekünk, egyszerre mind a hárman „hitetlenkedő hangsúllyal” hopp-hopp -oztunk vissza, erre a bácsi is elmosolyodott. Nagy nehezen, de a harmadiknak ránk csatlakozó sárgamezes úriember is előreállt vezetni, pont egy strand mellett, ahol röplabdázó lánykák visongva integettek, miközben a fószer puszikat dobált nekik. Innentől én elkönyveltem Őt az „olasz csávónak”. A frissítőn olaj nem volt, induláskor intettem Ales-nak, hogy jöjjön, de csak visszaintett egyet, és chiao-zott. 🙁

Így az „olasszal” ketten maradtunk, frissítőről kikanyarodva ismét felbukkant Budai Sanyi, mondta, hogy Peti 1 perce ment el, és persze buzdított rendesen. 🙂 Innen megint csak én vezettem, a bringaút helyett maradtunk az autóúton, itt jobb tempót lehetett menni a kanyarokban. Hallstatt előtt utolértük Petit és kísérőit, mellé gurultam, én annyit mondtam, hogy „hali”, amire Peti (pozitív meglepetéssel az arcán) „hoppá-hoppá”-val válaszolt, majd: „jól van, nyomjad”.  Egyből jött a hírhedt sóbányamászás, rá is álltam a pörgetésre, Peti meg valami eszméletlen tempóban megindult, mintha csak most rajtoltunk volna. Az „olasszal” döbbenten néztünk utána, kiállva kőkeményen nyomta, gyorsan távolodott. A szerpentin egyre durvább lett, a legkönnyebb áttétel is passzírozóssá vált, de sikerült egészen az aszfaltos rész legdurvább részéig kitekerni. Nevezetesen itt volt egy fotós, fölötte 1-2m-re szállt le mindenki. 🙂 Bakker, itt olyan meredek volt, hogy az előttem lévő srác OLDALAZVA araszolt fölfelé. Nekem meg párszor majdnem kijött a sarkam a cipőből. Ez embertelen volt…

A következő frissítőre gurulás közben próbáltam tekerni, hogy járassam a lábam, itt az olasz végleg leakadt. A frissítő előtt még megcsodáltam egy hatalmas zubogót, pár B távos meg is állt fotózkodni. 🙂 A frissítőről jött a táv – számomra – legnehezebb szakasza: kb 8km, 750m mászás, 1órán át. Minden bajom volt; alacsony pulzus, fájt a talpam, a lábujjaim a cipő szélén, a karom, a derekam, a térdeim, a bokám… A monotonitást először Manka törte meg, sajnos feladta a versenyt váltóhiba miatt, majd egy nénike ücsörgött az út szélén egy erdei  házikónál vízzel, kis kosárkával. Én nem álltam meg, de tök aranyos volt. Utólag mondta Peti, hogy Ő itt mindig megáll, már sajnálom, hogy kihagytam. Végre egyszer csak felértem, lerohantam a frissítőt: kóla, és 2-3 puszedli. Szó szerint „varázsütésre” minden fájdalmam elszállt, innen, mint a hamvaiból feltámadt főnix, újult erővel vágtam neki a maradék 45km-nek. A „fennsíkon” újabb bíztató magyar szó, sok sóderes lefelé, és lenn is voltam a 180km-es frissítőnél. Itt volt először láncolaj, kellett nagyon, szegény már nagyon nyöszörgött. Az utolsó hosszú mászást (5,5km, 500m szint) sokáig egy fiatalabb srác mögött töltöttem, jópárszor próbált leszakítani, de nem sikerült Neki. Megindult, eltávolodott 10m-re, majd pörgetett. Én meg egyenletesen mentem végig mögötte. A hegy utolsó harmadában jött egy síkabb átkötés, itt leszakadt. Az utolsó meredek szakaszt jól megnyomtam, ezzel már nem kockáztattam sokat, ha végig tudom nyomni, az tök jó, ha meg sok ez a tempó, valahogy csak elbotorkálok már a célig. Itt jópár A távost előztem, és jött is a megérdemelt ereszkedés. Az utolsó frissítőn átrobogtam, közben a fedett sörözőből elcsíptem egy „hajrá Magyarország” felkiáltást, köszi! 🙂

Folytattam a nálam jobban megfáradt A távosok előzgetését. Végig az én „felségterületem” volt; jó kis döngetős aszfalt, gyökeres erdei szakasz, folyóátkelés, aminek a túloldalán szó szerint felkiabáltak a meredek, köves partoldalon.  🙂 Aszfaltra visszaérve megláttam magam előtt egy 4-5 fős bolyt. Nagy kínkeservvel, a szembeszél ellenére felértem rájuk. Mindenki A távos volt. Benne volt a bugi a lábamban, éreztem, hogy ez az utolsó, alapvetően sík 5km marha jó lesz, a várható meccselés végkimenetelétől függetlenül. Kb 1,5 percet gurultam pofátlanul leghátul a legnagyobb szélárnyékban, szerencsére pikk-pakk leesett a pulzusom. Ezt a rövid szakaszt ismertem, itt tekerünk Beával és Gadával csütörtök este, tudtam, hogy mindjárt egy egynyomos ösvényre terelnek. Hátulról izomból megindultam, végigelőztem a sort, majd hatalmas ívben, tartva lendületet a szembe sávból húztam vissza jobbra a belső ívre a Konát, és már jött is az ösvény, ami átvezetett egy híd alatt. Egy cyclocrossos felfutást követően ugrottam vissza a bicóra, és terheltem tovább. Hátranéztem, totál szétszedtem a bolyt, egy srác ért csak fel rám. Utolértünk még egy A távost, közel 1km-t jöttek a szélárnyékomban az aszfalton,  hallottam hátulról, hogy gurulnak mögöttem (jó hangos volt az egyikük racsnija). Éreztem, hogy bajban vagyok, mikor is a Fortuna (illetve a pályajelölők) nekem kedveztek, és még bevittek minket az erdőbe. Volt előttünk egy lassabban haladó srác egy másik távról, kértem, hogy engedjen el, illetve mondtam, hogy még ketten jönnek (a célban odajött, kiderült, hogy magyar volt, fölösleges volt angolul kérni. :)) Pár gyökeres kanyar, és máris egyedül voltam. Ismét jött a Fanzone Sagadlpass, naná, hogy megint „ugrattam”, újabb üdvrivalgás, hatalmas arcok voltak! 🙂 A köves rázatót már jól ismertem, harmadjára jöttünk át, még rá is tekertem, itt ahányszor átmentem, mindenki bénázott, hátranéztem, már megnyugtató, 200-250m-es előnyöm volt. Bringaút, újabb A távos, 1km van a célig, és Ő is rakja a kereket. Itt már totál kész voltam, az utóbbi 10 percet a maradék erőm mozgósításával töltöttem. Végül az utolsó csepp erőmet összeszedve a kormányra dőlve valahogy sikerült leszakítanom pár 10m-re, így a célegyenesbe már „egyedül” érkeztem. Végre a célban! Az érkező zónában Vas Peti pihegett, 1,5 percen belül érkeztem, benn Bea, a kordonon túl a már beérkezett csapattársak. Leírhatatlan érzés, mindannyian nyújtották a kezüket, és gratuláltak. Köszönöm szépen még egyszer, nagyszerű társaság vagytok! 🙂

Első nekifutásnak nem tudtam, mire számítsak, hogy fogom bírni, már a teljesítés is hatalmas dolog (általában nagyarányú a lemorzsolódás), egy 14 óra körüli időnek is nagyon örültem volna. Végül majdnem meglett 13 órán belül, hihetetlenül jól sikerült. Alig álltam meg, nem időztem sokat sehol sem, és meglepő módon egész jól viseltem, egyszer sem voltam mentálisan mélyponton. Szerintem hatalmas mázlim volt, sok tényező jól állt össze, hogy ilyen „könnyedén” sikerült végigmenni, minden percét élveztem!  Szinte minden frissítőn lecsúszott egy kóla, egy darabka banán, és vittem magammal sós kiflit, puszedlit, a High5 űrkajáin kívül. Jól fel is puffadtam a végére, csodálkoztam is, hogy ez a brutál sok folyadék és kaja gond nélkül benn maradt. 🙂

Nálam 210,7km, 6475m szint lett, 13:02:01-es menetidővel, ez 16,2km/h átlag. Ez alatt elcuppant közel 12.000kcal. Az állítólag 650 rajtolóból 110. lettem, aminek nagyon örülök, a kategóriámban ez a 26. helyre volt jó. Látszik, ez a profik, illetve a dörzsölt „öreg” rókák felségterülete. Nem, hogy életem versenye (eredmény szempontjából is), de egyben az egyik legnagyobb élményem minden területen. Ehhez már tényleg igazi csapatmunka kellett, köszönöm a hölgyeknek a frissítést, Robónak a High5 izót, ami a csapatizó hiányában életmentő volt, csak utólag tudtam meg, hogy adtál, köszi szépen! A jó társaság sem utolsó, mindenki szépen teljesítette a távját, jó volt hallgatni az élményeket vacsi közben! Legfőképp Beának köszönöm ezt az élményt, ennél kedvesebb Karácsonyi ajándékkal nem lephetett volna meg, idén magamtól biztos nem neveztem volna. 🙂

A hangulat este is fantasztikus volt, miután a szobánkban pihegő, fekete pólót maximálisan kiérdemlő uraknak (Peti, Andris, Tomi) leszállítottuk a pizzát, még visszamentünk az eredményhirdetésre. Hát, ez is leírhatatlan, ezt egyszer át kell élni. Az extrém táv dobogósait nagyobb üdvrivalgás fogadta, mint egy komolyabb zenekart. Egy emberként ünnepelt mindenkit a sátor! Váltottunk pár szót a különböző magyar különítményekkel (Hegyibringa, Focus Team), és jött a megérdemelt alvás.

Másnap reggeli közben Kovács Andris mért végső csapást a maradék, még addig nem fájó (rekesz és has) izmaimra. Petivel is megbeszéltük, hogy tök mindegy, mekkora távon indulunk, mindig megkapom tőle a 1,5-3 percemet. 🙂

 

Még egy „átmozgatós” túrára vállalkoztunk Gadával és Beával az Ewige Wand-hoz. Vissza a pályán jöttünk (én már harmadszor ezen a nyomon 1 nap leforgása alatt). Konstatáltam, hogy ide nagyon kellett a Kona, játszi könnyedséggel vettünk minden akadályt, ami ezen a pályán nagy szó.

Az egész környéknek van egy varázsa, a helyiek meg egyszerűen fantasztikusak, ide mindenképp visszavágyom! Aki idáig jutott, köszönöm, hogy kitartott, erről az eseményről vagy ennyit írok, vagy semmit. 🙂

Üdv; Zsolt

Hozzászólások

hozzászólás