Négy óra alatt át sem öltözöm- II. EKdigital Gerecse Maraton

Izgatottan vártam a 2. EKdigital Gerecse Maraton rajtját. Az izgalom csak abból fakadt, hogy nem volt működőképes, montizásra alkalmas bringám. Az egysebességesen sikeresen eltéptem a láncot, el is spájzoltam Ajkán az őszi buli tekerésekre. Szerencse, hogy nem bankban dolgozom például, de így is a legutolsó pillanatban, péntek este lett kész. Vagyis összeraktam. Beállítani, tesztkört futni- felejtsd el! Új fékbetétek bekoptatása, és az új lánc barátsága a használt fogaskoszorúval a versenyre marad. A pénteki nap ráadásul különösen tele volt csalódással. Nem tudtam a szombatra koncentrálni.

Nevezés, számlakérés, új szerzemény bemutatása, és már állhattam is be a rajthoz. Úgy 50 méter után rájöttem, hogy én ma csak túrázni fogok.

Az első komoly technikás rész egy sittel vastagon tömött meredek U alakú gödör alján. Rostálta a mezőnyt rendesen. Lassan felvettem a tempót, utolértem Gézát és Robit. Egész jól ment a felfelé, így az elején még erős vagyok. Aztán elindultunk lefelé… Kicsit belefékeztem- JjéézussÚristeeen! Mi ez? Teljesen összezuhantam, elvesztettem a kontrollt. Mert ez a rugósvilla nem csak akkor mozdul be, mikor öklömnyi köveken kell átgurulni, hanem fékezéskor is bólint. Olyan, mintha 1,5 bar nyomás lenne az első kerékben. Az ugratások sem mentek. Hozzászoktam a merev villa közvetlenségéhez. Ezután a lejtőkön még annál is lassabban mentem, mintha merev lenne az eleje. Amúgy sem vagyok túl bátor lejtőző, de ez hidegzuhanyként ért. Újra kell tanulnom biciklizni, ez a helyzet. Az első kör további része nagyjából eseménytelenül telt. Emelkedőkön használtam a 26-os kistányért, ahol kellett (szükség volt rá, már ilyen korán), lejtőn meg a strandpapucsos lányok is elmentek mellettem. Aztán a 20. Kilométer táján, a fehér köves emelkedőn arra jöttem rá, hogy ennyi nekem elég is mára. De még van vissza 46. Nyeltem egy kis port, Robi áll a pálya szélén- fáj a bokája. Minek viaskodik a faágakkal? Ismét a sitt, és koppant a hátsó felni. Remek! Két lehetőség lehet: most ütöttem fel, vagy  egy korábbi lassú defekt miatt eresztett le a kerék. Megállok belsőt cserélni, közben ahol az első kör megy le a kukoricás mellett, ott a második körösök jönnek szemből. Szalag, füstjelzés vagy biztosítói intelem semmi. Tuti ez lehet a hosszú élet titka, mert más okát nem látom miért alakították így ki. Éppen szerelem a kereket, Robi bíztat. Tovább indulok, ez is csak félkemény. Na jó, itt a frissítő, majd kitalálok valamit. Orsi pillanatok alatt elintéz, mehet a szerviz. Mázli, hogy elhoztuk Bodzát, és passzol az autós szelep. Berakom, pumpálok. Eddigre eléggé bedurrant a karom. Aztán az agyam is. Én hülye, a szelepnél nem pattant be a külső pereme a felni alá! No akkor még ötszáz nyomi-nyomi a kézi pumpicsekkel.

Az új cél, a célba érés. Nincs sem erő, sem motiváció. Rákanyarodok a második körre, és a felső utcai házak között akkora csípést érzek a mellkasomon, majd’ leesek a bringáról. Mert ebben a melegben ha felhúzott cipzárral megyek, egy kilométer után készre fővök. Megint pár perc „pihenő”.

Végre terep ismét. Újra megelőzöm a merkaptos lányt, előttem a T elágazóban a sporttárs balra indul el. Akkor balra. Meglátom magam előtt Katit. Befékez, alig bírom kikerülni. Kérdezi, nem rossz? Mondom magamban, de, köszönöm kérdésed. Egy következő versenyző már szemből érkezik. Remek, akkor hátra arc. A T-nél most már megvan a szalag, a kanyar után felkötve a bokorra. Kezdődik a mászás, itt már annyira nem érdekelt a verseny, hogy… nagyon. A technikás lejtőt nem jelezte tábla, hogy hé, haver figyejjémá’, eleső’ oszt’ beütöd a kobakod! Egy srác pihent is az egyik keresztbe dőlt fa mögött. Egy nagy hegy kipipálva, jöhet a szurdokos.

A második nagyobb emelkedő egész jól ment, persze az állapotomhoz képest. A frissítőn beérem Foma csapattársat, invitál egy kis piknikezésre, de pár falat banán és egy süti elkapása után „rohanok” tovább. Vár az utolsó hegy. Végtelennek tűnő mászás következik, az előttem száz méterre feltűnt sporttársak sem adják olyan könnyen a bőrüket.

Beérünk Vértestolnára, robogunk az aszfaltos lejtőn. Át egy forgatáson, majd a falun is. Tovább az országúton, de valahogy nem ismerős a környék. Egyrészt elég kevés erdei talajt látok a kerekek alatt, másrészről megyünk-megyünk, beérünk Tarjánba. Itt már biztos voltam benne, hogy valahol elrontottam. Begurulok a célhoz megkérdezni, mégis merre van a jó irány. Mondják, nyugodtan guruljak át a célvonalon. De nem, a versenyen végig fogok menni, csakazértis! Feri bá’-t kérdezem, szerinte enyhén jobbra tart az út, aztán földút lesz, majd becsatlakozik az OKT-be. Nem lettem okosabb, marad a kezdő módszer: visszamenni az utolsó jelzésig. Nos, aki ismeri a környéket, már dörzsöli a tenyerét: csórikám, te aztán kéred az ostort! Szóval egészen Vértestolna túlvégéig mentem, emelkedőnek. Aztán meglett a hiba oka: egy kb. 120 fokos visszafordító kanyar jobbra. Balról rét, jobbról bokrok és a bokrok elkordonozva kék szalaggal. Bocs, hogy 30 körüli tempónál nem jöttem rá nyíl vagy pályabiztosító hiányában, itt jobbra. De mindegy is. Végre ismerős ösvényen a kerítés mellett haladtunk. Beérek egy kisebb csoportot, már ők sem hisznek a jelzéseknek. De mindjárt itt a vége.

Keresztezem az országutat, még egy utolsó emelkedő, mögöttem senki a közelben. Begurulok a célba, lefekszem a kocsi mellé, hogy ellazítsam a derekam, és fújjak egyet. Majd úgy maradok. Alig bírok felállni, de akkor is csak támolygok, szédülök. Sikerült tökéletesen eléhezni. Öt órás versenyre egy gél, egy banán és egy kis sütike? Kiadós reggeli nélkül? Noormális? Gyorssegélyként dinnye, barack, míg megjön a nagyobb adag cukor, de pont akkor a gyümölcstől hányingerem lett. Lehet, folyékony formában kellett volna magamba tölteni, fél decis kiszerelésben? De ha betáraztam volna High5 izóból, zseléből akkor meg sem kottyant volna ilyen hosszú menet, és a görcsök is messze elkerültek volna. Mire a sütis asztalhoz értünk, addigra már nagyjából kiderült, hogy megmaradok. A krémes sütik nem hiányoztak, ebben a melegben nem is kellett volna erőltetni. Gulyás is lement. Vércukor szint helyre állt. A kedvem nem.

Szóval ezt a napot nyugodtan eltenném a lomtárba. Még az eredménylistán sem szerepelek. Nem mintha büszke lennék a kb. 5 órás menetidőre. Még úgy sem, hogy az aszfaltozás 14 km-t, meg némi szintet tett a 66 km-es versenyre.

Idén a jelöléssel akadtak gondjaim. Remélem, ez csak véletlen volt Feri bától és csapatától.

Képeket köszönöm Beának, és Zudor Imrének!

Hozzászólások

hozzászólás