Kicsit messzebbről kezdeném a történetmesélést, egészen pontosan 2 évvel ezelőtt egy szintén forró nyári hajnalon egy fáradt ifjú megtörten rogyott le a zánkai kempingben kijelölt körpálya melletti kempingszékbe, és hangosan, többször megfogadta, hogy ide ő soha a kurva életbe még egyszer be nem teszi a lábát. Ez voltam én a 2014-es 24 órás versenyen.
Mivel szavatartó ember vagyok, ezért két évvel később vígan hasítottam lefelé az M7-esen a zánkai kemping irányába a Bringabandás konvoj végén, a csomagtartóba behajtogatott bringával, és szívemben parázsló rőzse dalocskákkal. De ne ugorjunk ennyire előre.
A 2014 óta eltelt 2 évben sok minden történt, de hogy csak a bringázásra szorítkozzunk, vettem egy másik biciklit, elindultam pár maratonon, és az elmúlt pár hónapban megpróbáltam több bringás edzést beszuszakolni a squash mellé, és nem utolsó sorban, egyre inkább kezdtem magamat a Bringabandás közösség tagjának érezni. A Zánkával kapcsolatos saját magamnak tett ígéretemet nem éreztem veszélyben, egészen addig, amíg ki nem derült, hogy a kedvenc sporttársaimból verbuválódott csapatból már csak egy ember hiányzik. Megremegtem. Ez amolyan világnézeti válság volt. A 2014-es fájdalmak még mindig plasztikusan éltek emlékeimben, és hát na, inkább tökön szúrtam volna magam. Végül győzött a csapatszellem, és egy kicsit a magamnak való bizonyítási vágy, plusz kíváncsi voltam, hogy fejlődtem-e egyáltalán. Olyan szervezkedés kezdődött, amit szerintem utoljára az Apollo 13 mentőakció közelíthetett meg. Kicsit. Készült webes időmérő szoftver, aminek a hasznosságát már aközben megkérdőjeleztük, amikor írtuk, továbbá irgalmatlan mennyiségű tésztaszósz, csapatlogo, csapatlogoval ellátott matrica, csapatlogoval ellátott póló, bekerült a poggyászba mindenféle képrögzítő kütyü, és egy bólogató kutya, mert nem akartunk azoknak a csapatoknak a sorsára jutni, akiknél nincs bólogató kutya. Akik profik azok profik. Elvégre. Ja igen, csapatnevünk is lett, nem is akármilyen: Nixi és a Csillámpónik. Ebből közvetlenül lehet következtetni csapatunk teljesítményére: 6 lóerő (természetesen ha elfogadjuk azt a munkahipotézist, hogy Nixi is 1 lóerő, továbbá, hogy 1 csillámpóni is 1 lóerő, de miért is ne fogadnánk el), azaz 4.47419923 kilowatt.
És akkor vegyük is fel az imént ledobott szálat, tehát M7 és rőzse dalok. Egészséges késéssel megérkeztünk Zánkára, ahol felállítottuk a főhadiszállást, közben én úgy méregettem a pályát, ahogy azt ősi ellenségek között szokás. Feltételezem a pálya is hasonlóan méregetett engem. Ezután kaja, szállás, kicsi dumcsi, csicsi.
Felvirradt a nagy nap, gyors reggeli után áttelepültünk a főhadiszállásra, ami a következő 24 órában az otthonunkat jelentette. Valami ilyesmit érezhetnek az űrhajósok, amikor elindulnak az űrállomásra, és hátrahagynak mindent amit megszoktak és elindulnak a bizonytalanságba. A stratégia, ha lehet annak nevezni, az volt, hogy én kezdek, így a csapat erősebb tagjai nem véreznek el azonnal a tűző napon. Ezt ugyebár Toldi Miklós is beszopta annak idején, amikor égett a napmelegtől a kopár szik sarja… apropó, tikkadt szöcskenyájak itt is voltak, meg minicsigák is. Szerintem ők is tikkadtak, mert nem mozogtak valami gyorsan, bár nekem is csak utólag nagy az arcom a sebességgel kapcsolatban.
Három körös etapokban terveztem abszolválni a verseny rám eső részét, egy kör kb 4,2km, és ez nem az a verseny, amin az ember bárhol is spórolni akar. Elejétől a végéig üveghang, ennek megfelelően az első 40 perces perfomanszt sikerült 187-es átlagpulzuson kivitelezni. Volt már olyan, hogy jobban esett, cserébe nem tűntek gyalázatosnak a köridők. Kiderül, jól sejtettem, hogy kb. negyed órát tudok úgy folyamatosan anaerob zónában tölteni, hogy nem csökken a teljesítményem, utána már érezhető némi visszaesés. Teltek múltak az órák, természetesen lassabban, mint szerettük volna, mindenkinek többször volt lehetősége kimérni a max pulzusát. Viszonylag hamar beállt az első 3 sorrendje, ahol a 3. hely jutott nekünk. Előttünk és utánunk nagy volt a vákuum, ami azt jelentette, hogy előre jutni és visszaesni is csak úgy tudunk, ha a technika ördöge megtréfál valakit. A tervekkel ellentétben sikerült bevállalnom egy éjszakai etapot, ami meglepően komfortos volt. Nyilván a komfortos szót itt érdemes a megfelelő kontextusban értelmezni.
Mivel a pihentető alvás fontos, tudatos sportolóként kényes gondot fordítottam rá. Hehe… lóf*szt. Egy kempingszékben, a rommá izzadt bringás cuccomban egy takaróba félig becsavarva aludtam kb 1 órát, csak azért, hogy arra keljek, hogy minden úszik a harmatban, és hamarosan mehetek ki újabb 3 körre.
Azt hiszem, nem kell hosszasan bizonygatnom, hogy mindenki belássa, ilyenkor az ember segge nem pont a biciklinyerget kívánja. Az utolsó három körömmel fél 8 körül végeztem. Közöltem a többiekkel, hogy mindenki érdekében abbahagynám a további erőkifejtést, mert így, a pokol tornácán nem vagyok benne biztos, hogy nem esem össze a következő körben. Szerencsére a csapat kevésbé puding része rendületlenül csapatta tovább (riszpekt), de az ő szemük sem feltétlenül az örömtől csillogott már. Vasárnap délben elérkezett az addig elképzelhetetlen messzeségben leledző pillanat, Sipi megkezdte a csapat utolsó körét a pályán. A célban a teljes ménes várta kitörő örömök közt, végül az a bizonyos ördög úgy döntött, hogy ma nem szopat be minket, így délután 2-kor dagadó kebellel pózoltunk a dobogó harmadik fokán, egy kevés nemesfémmel a nyakunkban.
Azt hiszem, mindenki kihozta magából, amit ki kellett, arra azért nem esküdnék meg, hogy volt egyáltalán valaki, aki jól szórakozott, de ha húzunk egy vonalat és felette mindent összeadunk, ami az elmúlt 24 órában történt, akkor úgy gondolom, hogy gyökháromperkettő.
