Tavaly az extrém táv teljesítése után pár nappal fejembe vettem, hogy 2017-ben lehet megpróbálom ismét. Átlagember felteszi rögtön a kérdést, de MIÉRT? Mivel mindent meg tudok magyarázni, így ezt is! Tehát a magyarázat: 20. éves jubileumi Trophy lesz, és most fekete bringás mezt adnak a befutóknak. És eredetileg a kerek szülinapomra terveztem egyébként, hogy meglepem magamat egy „A” távval, a tavalyi csak olyan előrehozott főpróba volt. Így remélem már érthető. 🙂
Próbáltam több barátomat is rábeszélni a versenyre, de végül csak kettő volt elég meggondolatlan ahhoz, hogy benevezzen. Így végül 4-en (3 Zoli és egy Sipi) készültünk erre a megmérettetésre már december óta.
A felkészüléssel nem untatok senkit sem, nagyjából ugyanaz a forgatókönyv, mint tavaly, csak most edző nélkül. Hol célzott, hol céltalan edzésekkel, megközelítőleg ugyanannyit sikerült edzenem idén is. Viszont úgy éreztem kitartóbb vagyok, mint tavaly, ezt mutatták a wattok, illetve egyre jobban kezdtem ráállni a hosszú távokra is.
Egy héttel a verseny előtt néztem először időjárás előrejelzést Bad Goisern-re. Akkor heavy rain volt egész hétre, ami jót nem jelenthet, ennyire tudok angolul. Mert tavaly a sunshine közepette is tudott esni, ezért inkább felkészültem a legrosszabbra.
Csütörtökön még világosban érkeztünk meg ezért egy kis átmozgató tekerés is belefért. Bár volt, akinél elgurult a gyógyszer és nekiindult a 18%-os emelkedőnek szinte azonnal. Az azért minden csak átmozgatás nem, szóval ne mászunk már meg egy hegyet egyből, gondoltam. Mindenki nyugodjon le, szombaton elég lesz a 7119m szintkülönbség!
Péntekre a haditerv egy kis tekerés a rajt-cél területre, egyúttal letudva az edzést is, rajtszám átvétel, kötelező bike check, és tészta party. Ez úgy módosult, hogy félúton Bad Ischl-ben ragadtunk, mert leszakadt az ég. Szerencsére egy cukrászdába be tudtunk menekülni, ott azért a sütik mellett elviselhető volt az élet.
Viszont az eső miatt vissza kellett menni a szállásra, kocsival be Bad Goisern-be. Itt a bike checknél totál magabiztosan beállva gondoltam gyorsan átengedik a kis Canyonomat. Hát nem, kiderült, hogy a hátsó fékbetét nicht gut, amíg nem cserélem ki, ez a bringa bizony nem megy át az ellenőrzésen. Éreztem itt egy kis osztrák mutyit, mert a bike check mellett volt egy kis szerviz autó, ahol potom 30EUR-ért ki is cseréltek egy Shimano fékbetétet. A szerelés nem volt tökéletes, kicsit fogott a fék, a szerelő szerint csak be kell majd járatnom. Jó rendben, gondoltam majd bejáratom, csak menjünk már, haladjunk. Utána nagy nehezen átvettük a rajtszámokat és hazavittük a bringákat. A szálláson kezdtem kétségbe esni, mert az a kerék bejáratás után is szorult. Kisebb agyvérzés és pánik, most mit csináljak? A házigazdától, aki csak németül tudott sikerült csiszoló papírt / Schmirgel papiert kérni (google fordító jó barát). Így a 30EUR-os betétet sikerült addig koptatni, míg nem fogott a fékbetét. Így nagy üzlet volt végképp a fékbetét csere. Nagyjából el is rohant a nap, este bringa felkészítés, guminyomás ellenőrzés 12x legalább, kaja kiporciózás, és próbáljunk 11-től 3-ig aludni.
Reggel fél 4, esik az eső. Reggel negyed 5, ülünk az autóban, és inkább szakad, mint esik. Azért az egy fura érzés, amikor reggel 5-kor esőben kell elindulni egy minimum 14 órás versenyre. Az indulást követően CZoli és Sipi megléptek, én maradtam TZolival. De valahogy nem jött meg a kedvem, azon agyaltam, hogy az első limitponton kiállok, az kb. 3 óra múlva lesz. Zolinak mondtam is, hogy menjen nyugodtan, ne én húzzam vissza, neki ez az első „A” táv, erre készült egész évben. Komótosan nyomtam egyedül, lassan egy hátsó térd mögötti izomgörcs jelent meg gonosz társaságnak. Sár, csúszós kövek, gyökerek mindenhol, a bringát is sajnáltam ebben az időben. A lejtőkön meg nagy sebességénél az eső csípte az arcomat, a hőmérséklet 6C. Az Ewige Wand-ról lefelé köves részt viszont meglepően még élveztem is. Az első limitpont 3 óra múlva jött, ahol egész jól álltam, ezért gondoltam, mégsem adom fel, megyek még egy karikát. Így legközelebb 110km-nél leszek újra a városban, ahol ha elegem van, abba tudom hagyni a civilizációban. Valahogy nem volt meg a tavalyi érzés, fájtak az izmok, nem sikerült ezt kikapcsolni csak nagy ritkán. A térdvédő sokat segített, elvileg nem fáztam, sikerült az öltözködést is elég jól eltalálni. Gond az evéssel volt, mert az esőkabát alatt volt a táska, amiben a zselék, müzli szeletek. Így mindig nagy macera volt megállni, és a táskából kivenni a zselét, azt meg betenni az esőkabát zsebébe. A frissítőpontokon általában megálltam szilárd ételt csipegetni, a banános kolbász például nem is olyan rossz. De a saras narancs és finom tud lenni az esőben 1000m felett. A technikás részeket is egész jól megoldottam, idén a sípályán sem bénáztam és végig nyeregben megvolt. A táv felénél várt a frissítésem tavalyhoz hasonlóan, és elnézve a limitidőmet jó fél órával gyorsabb voltam ebben az időben a tavalyihoz képest. Ez jó előjel, viszont sokkal fáradtabbnak is éreztem magamat, a lábamban a görcs egyre jobban fájt. Féltávnál a frissítőn elkövettem a legnagyobb hibát, a táskából kivettem a szilárd kajákat és leadtam, gondoltam, ha félútig nem ettem meg, nem fog kelleni, majd eszek a frissítőpontokon, ahogy eddig is. Megmásztam az utolsó hegyet is a tókerülésig ami az F távosokkal közös szakasz volt, ami a legkisebb, de idén is hosszúnak tűnt. Ezen a hegyen valahol félúton félreálltam átöltözni, mivel az eső elállt, és kezdett végre a nap is mutatkozni. Ez a hegy érzésre idén sem akart elereszteni, és azt hiszem emlegettem a kutyafáját meg a terembúráját is hegynek, meg a sártengernek, meg úgy mindennek. Az is lehet más szavakat használtam, már nem is emlékszem pontosan. Végre relatíve sík, irány a tóparton Obertraun. Itt vettem észre, hogy hiába taposom a pedált, a bringa nem megy úgy, fáj a térdem, és egy merő görcs a lábam. Rájöttem, hogy a hátsó fékem megint fog, a dugattyú nem megy vissza teljesen, nagyszerű. A következő frissítőn pedig nem volt semmi szilárd kaja, az előttem áthaladó sáskahad felfalta az egészet. Feltúrtam a táskámat, hátha találok csodaszert 2017-ből, pl. magnézium, vmi koffeines aktivátor, de semmi csak zselé meg BCAA.
Mélypont első rész megérkezett. Ez nem volt jó előjel, mert épp most 150km-nél várt rám a legmeredekebb emelkedő a Salzberg, és utána a leghosszabb hegy, ami folyamatosan emelkedik több mint egy órán keresztül. A Salzberg szerpentint idén nem tudtam kitekerni sajnos, a hegy felét legalább toltam. Végre elérkeztem a következő frissítőig, ahol szintén nem volt semmi szilárd a banánon kívül.
Mélypont második rész. Induljunk tovább „a hegyre” éhesen, korgó gyomorral. Volt nálam zselé, de az üres gyomorba nem ért túl sokat. Életem leghosszabb hegymenete volt, kissé szédültem az éhségtől, a testem elkezdte fogyasztani saját magát és nem volt finom, de valahogy felcibáltam magamat a csúcsig. A csúcs tetején lévő frissítőn végre volt minden, nagyjából ez megmentette az életemet. Befaltam 1-2 m3 csokis kekszet, kolbászt uborkával, kólát és amit még találtam. Lassan következett egy hosszú gurulás, a 170km-es limitpontig. Itt azért nézegettem az órát, mert ez az utolsó limitpont, nem szép dolog itt kiesni, ha már ennyit szenvedtem. Ide 20 perccel a határidő előtt érkeztem meg, így már éreztem, hogy meglesz a verseny. Feltéve, ha a bringa kibírja, mert kezdett nagyon leamortizálódni, váltani csak néha váltott oda ahova én akartam, első teleszkóp lock-out kar beragadt, lánc nem látott órák óta olajat, a fék meg ugye még mindig fogott. A táv utolsó hegyét próbáltam megnyomni, türelmesen kutyafáják és egyéb negatív jelzők emlegetése nélkül. De ez annyira kivette a maradék erőmet is, hogy a maradék 20km-re, amit kis túlzással mondjunk síknak, ismét belassultam. Nem tudtam tartani a tempót a többiekkel, elég sokan megelőztek és folyamatosan estem vissza.
A verseny előtt a 15 órás menetidőt tűztem ki célul, ettől elég messze kerültem. Azt hiszem, ha jobbak a körülmények, fejben valahogy jobban ott vagyok, és nem taktikázom el magamat az étkezéssel, meglehetett volna bőven. A lényeg, 15:59-el beérkeztem, végül javítottam 6 percet 🙂 Lehet ezt tudta a tömeg is, és azért örültek nekem annyira a célban. Mindenesetre életem legnehezebb versenye volt.
A célban már vártak rám ketten, és hamarosan az utolsó Zoli is megérkezett, akit valahol megelőztem, csak észre sem vettem. Sikerült mind a négyünknek! Ráadásul a Bringabanda csapatból Bea két órával előttem beért, mondhatni űridővel! Fekete pólóküldetés done! Rajtunk kívül a Bringabandából volt, aki a B és az F távon indult. Nekik is sikerült a verseny szerencsére.
Az én Salz ABC-m megszakítás nélkül EBBAA. Jövőre kívülről fogom nézni a versenyt, kell egy kis pihenő! Esetleg egy-két keményebb spinning órával majd helyettesítem a Salzot a fekete „A” távos mezemben.
Ebben az időjárási körülményben tényleg extrém lett az extrém táv.
Az idei évre azt hiszem tényleg illik az extrém táv szlogenje: út a pokolba és vissza! (einmal hölle und zurück)